Előző fejezet Következő fejezet

A FÖLD ÉS LAKÓI A HONFOGLALÁS ELŐTT

II. A honfoglalás előtti korok régészeti emlékei

 

Hazánk őstörténetének forrásait a talaj felső rétege őrzi, amely századok óta ontja magából a benne eltemetett korok emlékeit, mégis alig több mint száz éve, hogy rendszeres gyűjtésük országszerte megkezdődött. Az Alföld területén az elsők között a hódmezővásárhelyi református gimnázium hozta létre érem- és régiséggyűjteményét 1868-ban azzal a céllal, hogy összegyűjtsék és felkutassák szűkebb hazájuk történeti emlékeit.1 A nagy műveltségű tanárok buzgó ásatási tevékenysége mellett2 az időközben létrejött szegedi múzeum (1881) és egy szentesi gyógyszerész, Széli Farkas gyűjtött össze néhány, a hódmezővásárhelyi határból származó leletet. Ezek képezték az alapot, hogy Szeremlei Sámuel a millennium jegyében készült, a városról szóló monográfiájában a régészeti forrásanyagból az átlagosnál bővebben merítsen, és bemutassa mindazt, ami addig összegyűlt.3 A nagy felbuzdulást mély közöny követte, és ez tartott 1928-ig, amikor Hódmezővásárhely törvényhatósága és a szegedi egyetem régészeti tanszéke megállapodott abban, hogy az 1904-ben megalakult múzeum kiemelkedő néprajzi gyűjteménye mellett létrehívják a régészeti osztályt. Kiss Lajos kimagasló gyűjtési tevékenysége idején már a képzőművészet hajtásai is jelentkeztek, de a betokosodott régészeti gimnáziumi gyűjtemény az élet semmi jelét sem mutatta.

Banner Jánosnak és munkatársainak rendszeres régészeti tevékenysége tette lehetővé, hogy alig tíz év után a megállapodást követően megjelenhetett egy nagyobb koncepció első része, Hódmezővásárhely története az újkőkorban és rézkorban.4 Egyedülálló volt, és az ma is, hogy az akkori anyagi lehetőségek mellett viszonylag kiterjedt feltárások eredményei egy év leforgása alatt hozzáférhetővé váltak, és a gyűjtemény szinte minden darabja pontosan megfigyelt, dokumentált volt. A részletek egésszé álltak össze Banner művében, és egy kisebb közigazgatási tájról első ízben írt olyan településtörténetet, amely mind a szakember, mind az érdeklődők számára egyaránt értékelő ismeretet adott. A hódmezővásárhelyi határ dűlő- és tanyanevei ezzel a munkával vonultak be a régészeti világirodalomba,5 és kevés olyan város van, amelynek nevét sok betűje ellenére is olyan jól ismernék, mint Hódmezővásárhelyét.

Azóta közel 40 év telt el, és a megkezdett forrásfeltárás kiterebélyesedett. A hódmezővásárhelyi múzeum önálló régészeti tevékenysége Zalotay Elemér, majd Gazdapusztai Gyula céltudatos munkásságával a József Attila Tudományegyetem Régészeti Tanszékének újbóli bekapcsolásával a terület felkutatottságában megsokszorozta a munkában részt vevők számát és eredményességét, elsősorban azokban a korokban, amelyeknek kutatása Banner János összefoglalása idején még szinte fehér foltként jelentkezett, s amelyből csupán - Párducz Mihály (1908-1974) munkássága révén - a szkíta és kelta kutatás körvonalainak kontúrjai látszottak.

A forrásanyag megduplázódott a felszabadulást követően, de még mindig egyenetlen, és csak arra elégséges, hogy vázlatát adja Hódmezővásárhely őstörténetének, nem is a teljesség igényével, hanem azzal a szándékkal, hogy ez olyan létrafok legyen, amelyről mindig magasabbra hágva, majdan látni lehessen a vásárhelyi föld sok évezredes történetét.

 

AZ ÚJKŐKORTÓL IDŐSZÁMÍTÁSUNK KEZDETÉIG

 

1. A kőkor

A DÉL-ALFÖLD BENÉPESÜLÉSE

A szarvasvadásztanyák népének telepei i. e. 20 000 körül

A mai Hódmezővásárhely vonzáskörébe tartozó területen - mint a geológiai felépítés és a vízrajzi fejezet kifejti - csupán a szigetként kiemelkedő apróbb részek voltak alkalmasak a megtelepülésre. A nagy kiterjedésű vízivilág miatt az első alföldi őskőkori lelet felbukkanásáig - 1935-ig - uralkodott az a nézet, hogy ennek a területnek a benépesülése csak az újkőkor kezdetén következett be. A szeged-öthalmi6 terephullámon megtelepült keleti gravetti művelődési körbe sorolható népesség 20-25 000 évvel ezelőtt ütött itt tanyát, és két kultúrrétegben hagyta ránk kis méretű, szilánkolt technikával készült kőszerszámait, valamint azoknak a vadállatoknak, főként taránd- és jávorszarvasnak a csontjait, amelyeket élelemszerzésük egyik fő forrásából, a vadászatból nyertek. A kutatás azóta bebizonyította, hogy az öthalmi vadásztanya nem elszigetelt jelenség, mert a Duna-Tisza közén a homokhátat a lösztől elválasztó törésvonal mentén a lelőhelyek egész láncolata található. Ebbe a sorba kapcsolódnak Szabadka7 (Subotica-Budzak), Bácstopolya, Pacir, Srbobran, Gunaras és Madaras-Téglavető,8 ahol 1966-ban 6,8-7,1 m mélységben sikerült feltárni egy, az öthalmi vadásztanyához hasonló lelőhelyrendszert. A telep környezetét a Pinus cembra uralja, de mellette a Pinus silvestris és kismértékben a Betula a jellemző, amely a Würm végének sajátos erdőösszetétele. A 14C-s adatok alapján i. e. 18 000 esztendőre datálták. A Tisza mellékét is lakták ebben a korban, amiről a tószegi és varjasháti jávorszarvascsontból készült ivóedények tanúskodnak.9 Csupán az intenzív kutatás kérdése, hogy Hódmezővásárhely térségében is felszínre kerüljön a felső paleolitikum vadásztelepe, mert a földrajzi viszonyok erre lehetőséget adnak.

 

A középső kőkorszak ideje

Az utolsó eljegesedést követő felmelegedés alapvető változást hoz a növény- és állatvilágban; kedvezőbb körülmények keletkeznek a népesség gyarapodására. A régészeti kutatások arra utalnak, hogy a gravetti típusú szerszámanyag továbbél a középső kőkorszak (mezolitikum) idején akkor, amikor az éghajlati változások miatt az addig kizárólagosan zsákmányolásból szerzett létfenntartás mellett az élelemtermelés kezdetét jelentő újkőkori „forradalom" csírái jelentkeznek a kutya háziasításával és a csonteszközök csiszolással történő megmunkálásával. Hazai kutatásunk még ellentmondásos adatokkal rendelkezik a középső kőkorszakot illetően. Az Alföld területén talált szórvány jellegű lelőhelyek10 (Szolnok-Áldozóhalom, Érmindszent) mikrolitikus kőanyaga típusában megfelel a tőlünk keletre eső területeken előkerült lelőhelyek anyagának, amelyek még a legkorábbi újkőkori népesség már kerámiával rendelkező anyagával együtt fordulnak elő11 (Szitabodza, Herkulesfürdő, Ceachalan). A magyar kutatás számol a kerámiát megelőző középső kőkori népcsoporttal, amelyet az ország északi részén egy makrolitikus jellegű kőkultúrával jellemez (Eger-kultúra), míg délen egy mikrolit eszközöket használó népcsoportban látja az újkőkort kialakító közösséget.12 A kerámiát nem használó nép hagyatékának tekintik a Vaskapu munkálatainál felszínre került nagyméretű kőszobrokkal jellemezhető műveltséget, amelynek közeli rokona a dunavecsei Duna-szakaszból előkerült, kőből készült szoborfej.13 E kerámia nélküli neolitikum hagyatékának tekinti Csalog József a hódmezővásárhelyi Kökénydomb alsó teleprétegéből Banner János által feltárt, általa állatcsapdaként meghatározott gödröket.14 Ide sorol ugyanerről a lelőhelyről két tűzhelyet és egy házalapot. Mind ezek, mind az általa szub-neolitikusnak vélt objektumok (4 sír Folyás-Szilmegről, 1 sír Tiszapolgárról) feltételezése még a munkahipotézis szintjéhez sem elegendő, s így az a hiátus, amely a vadásztörzsek forrásanyaga és a már kifejlődött újkőkori népesség paraszti gazdálkodó telepei között van, továbbra is fennáll.

 

Az újkőkori forradalom

Hazánkban az utolsó eljegesedés végén - kb. 10 000 évvel ezelőtt - megindult lassú felmelegedés i. e. 6000 körül tetőzött, és kissé mérsékeltebb, esőben gazdagabb időjárás következett be. Ez a klímaváltozás a kialakuló paraszti gazdálkodás számára kedvezett. Közel-Keleten, az ún. Vörös Félhold területén, a Tigris, Eufrátesz és Kurdisztán határolta területen létrejöttek az első földművelő és állattartó közösségek, amelyek a vadon élő gabonafélék vetésével és az azon a területen őshonos, nagy tömegben élő vadjuh- és kecskeállomány domesztikációjával megkezdik a természeti őstáj kiélése után a termelő gazdálkodásra való áttérést, de még az átmeneti technika szintjén. A termelés átalakulása, a gabona termesztése és feldolgozása új technikai eljárásokat igényel, és megkezdik a kőcsiszolásra alapozott szerszámok tömeges készítését, az agyag sokféle felhasználását, amely a kerámiában csúcsosodik ki. Az élelemszerzésben beálló újkőkori technikai forradalom szintjét növeli a fonás és a szövés elsajátítása, a növényi rostokból készült anyagok felhasználása.

 

A KÖRÖS-KULTÚRA

Hazánk első újkőkori népessége a Dél-Alföldön tűnt fel, és a legsűrűbben települt terület után a Körös-kultúra nevet kapta. Kultúrán egy-egy népcsoport nyelvi, termelői életmódját, anyagi kultúrájában megnyilvánuló azonosságát, a formai és díszítő egyezéseket, a közös szokásokat meghonosító közösségeket értjük, amelyeket írásos források hiányában még nem tudunk nép névvel megjelölni.

A Dél-Alföld és hazánk első újkőkori népességének eredetkérdésében két felfogás jelentkezik hazánkban. Az egyik, amelyik a termelőgazdaság eredetét a Közel-Keleten keresi;15 ez diffúzió útján a Égeikumon és a Balkánon át jut el hazánk területére i. e. 5500 körül, magával sodorva a déli eredetű népeket, akik a „forradalom" vívmányait az ún. staröevói kultúra területén meghonosították, így már kész formában jutott el a Tisza és a Körösök vidékére.16 A másik felfogás helyi neolitizálódási folyamatot tételez fel,17 szintén déli hatásra, de a helyi posztmezolitikus népesség közreműködésével, amelynek ezen a területen nagyobb közösségei éltek. Az itt élő népesség csak a déli eredetű vívmányokat veszi át, és a prekeramikus szinten élő nép - területi adottságainak megfelelően - alakítja ki gazdálkodási formáját és anyagi kultúrájának sajátos arculatát. Abban valamennyi kutató egyetért, hogy nemcsak hazánk, de a tőlünk nyugatra eső területek neolitizálódási folyamatában is Magyarország földje kulcsszerepet játszott, és itt is elsősorban a Dél-Alföld és benne Hódmezővásárhely területe.

 

A Körös-kultúra kutatástörténete

Az 1930-as évek elejéig Európa-szerte az volt a felfogás, hogy Magyarország területe északnyugati irányból települt be a kerámia díszítőmotívuma alapján, a „vonaldíszes kerámia" kultúrája révén, és az abból leszármazott művelődések utódai népesítették be hazánk újkőkorát. Banner János kutatásai irányították rá a figyelmet, hogy ezen a vidéken a már korábban ismert, „csípett díszű kerámia" külön csoportot alkot, amely az edényművesség formakészletében, díszítőmotívumában, gazdálkodási formájában eltér a vonaldíszes kerámiától; és e kerámiának egyenes vonalú leszármazási elmélete alapján a tiszai kultúra III. periódusaként vezeti be Banner János a szakirodalomba.18 Hamar rájött arra, hogy az elkülönülés genetikailag is fennáll, ezért ő vezeti be a Körös-kultúra fogalmát,19 amely azóta is kultúra vagy csoport néven használatos. A kultúra déli összetevőit és kronológiai helyét B. Kutzián Ida alapozta meg elsőként, és máig tartó érvényességgel igazolta, hogy hazánk legkorábbi újkőkori lakosságát az e kultúrát hordozó népben kell keresnünk. Ahhoz, hogy B. Kutzián Ida erre az alapvető következtetésre eljusson, szüksége volt azokra a leletekre, amelyeket Banner János kutatásai alapján adott a vásárhelyi föld. A korszak történeti összefüggései a mai napig helytállóak, és az azóta végzett kutatások elsősorban az életmód, illetőleg a kultúrán belüli belső kronológia finomításában gyarapították ismereteinket.

 

A kultúra lelőhelyei

A Körös-kultúra hazánk területének délkeleti részét foglalja el. Nyugati határa a Duna, illetve a Dél-Dunántúl sík területe. A Duna-Tisza közén a löszzóna a határ, a Tiszántúlon a Berettyó-Hortobágy-vízrendszer az északi elterjedés vonala, keleten belenyúlik Erdély területébe, ahol Cris-kultúra néven tartják számon. Délen megtalálható a Bácska-Bánát területén és az Al-Duna mentén.20

Hódmezővásárhely körzetében a terület eddigi felkutatottsága mellett a Körös-kultúra sűrű települését állapíthatjuk meg, sok lelőhelyről van tudomásunk. Legsűrűbben a vízben bővelkedő, szigetként kiemelkedő ártéri agyagban találjuk meg a lelőhelyeket.

A mai város belterületén biztos lelőhelynek tekinthető az Ifjúság útja és a Nagy András János utca sarkán levő Halász-porta21, ahol 1967-ben gazdag teleprész került megmentésre. A lelőhely fontosságát az adja, hogy valószínűsíti az egykori polgári iskola helyén talált, még a gimnázium gyűjteményéből származó kőbaltának ebbe a korszakba való kötését, valamint a Bethlen Gábor Gimnázium környékén talált cserepeket, ameiyeket Szőnyi Benjámin így örökített meg:22

„Sokszor, hogy e Tónak túlsó partyán jártam,

Egy tenyérnyi vastag tserepeket láttam.

Mik lettenek légyen a'midőn forgattam:

Lenni test hamv rejtő vedreknek találtam..."

A város közvetlen szélén, a Nagyszigeten, Gál Imrének a tóparton álló tanyájában találták meg egy nagyobb kiterjedésű telepnek a nyomait,23 de ugyanez jelentkezik az Újhelyi-tanya területén is.24 Ide köthető a Szőlőhalmon talált kovaszilánkok és cseréptöredékek egy része is.25

Igen gazdag telepek vannak Gorzsán, ahol a Vermeshalom26, a Pócsy-tanya27 és a Kovács-tanya28 a legjelentősebb: innen származik a „Gorzsai Vénusz". Valószínűleg a nagyfai kanyarnál levő Nagyboksányban29 talált szórványos kőbaltalelet is ehhez a kultúrához köthető. Új lelőhelyként szerepel a batidai határban levő Magony-tanya a csatorna partján.30 Világszerte ismert lelőhelyek találhatók Kopáncson, amelyek közül Zsoldos Imre tanyáját31, a Kovács-tanyát32, a Técsy-tanyát33, a Nagy Szabó-tanyát34 és egy közelebbről meg nem nevezett lelőhelyet, a kopáncsi rétet jelezzük. A régi szegedi út mentén sűrűsödnek a lelőhelyek. Bodzásparton a Banga-, a Pap-, valamint a Bakay-tanyán összetartozó nagyobb település található.35 Leleteinek gazdagságából ismerte meg a világ a kotacparti Vata-tanya36 nevét, Solt-Paléban az Égető-tanyában37, a Tisza árterületén a Hámszárítóhalomban38 találták meg a kultúra emlékeit. Régóta ismert Fecskésen39, a Muzsik-tanyán levő lelőhely is. Új eredménye a kutatásnak, hogy a várostól keletre eső szárazabb területen is meglelték a Körös-kultúra lelőhelyeit. Ezek közül a Fehér-tó partján levő Szűcs Sándor-tanya40 359-et és a vele szomszédos Tóth Kovácsföldet41, illetve Kardoskúton a sportpálya területén előkerült gödrös települést említjük meg.42

A város körzete is igen gazdag lelőhelyekben. így megtalálható Mártély-Korhány-halmon, a Csanyi-parton43, Mindszenten a Berta-tanyában44, Szegváron a Kontra-tó partján levő Erdei utcában45, valamint a Kurca partján levő lelőhelyeken. Ezek száma a folyamatban levő terepbejárások során még jelentősen emelkedni fog.

 

A települési forma

A vízparti sűrű település a Körös-kultúra sajátossága. A település szerkezetére jól rávilágít a részletesen átkutatott Tiszazug területe, ahol mintegy 600 km2 területen 50 lelőhelyet azonosítottak be.46 A hódmezővásárhelyi lelőhelyek arra utalnak, hogy a legidősebb újkőkori települések kis méretűek, s a legnagyobbak sem haladják meg.a 400 m hosszúságot, a 150 m szélességet, de igen sok egészen kis méretű, 40X20 m területű, szinte tanyahelynek nevezhető település is található. A hazánktól délre fekvő - azonos kultúrkörre terjedő - területre a teli település a jellemző,47 amelynek hozzánk már csak a hatása ér el, amit az 50-150 cm vastag kultúrréteg jelez. Ez a településforma arra utal, hogy a betelepült nép nem volt nagyszámú, és a gazdasági élet a hazai viszonyoknak megfelelően alakult. Egy-egy telep 1,5-6,5 hektár között változik, és a legnagyobbon is 25-35 kiscsaládi objektum állhatott, nem is egy időben. Ezek a nagyságrendek megfelelnek a szomszédos területek azonos időszakában élt közösségeknek. A sok apró település arra mutat, hogy a területet hosszú ideig nem használták, szállásaikat gyakran változtatták. A Körös-kultúra hosszú élettartama alatt ezért sok lelőhelyet hagytak a kultúra lakói maguk után. A helyváltoztatás összefügg a földművelés és az állattartás akkori fejlettségi szintjével. A korai növénytermesztő társadalom a legkezdetlegesebb fokon, váltógazdálkodási formában termelt, és 3-4 év után, a területet kiélve, továbbvándorolt újabb területre.

 

A növénytermesztés kezdetei

A régészeti feltárások eddigi nagysága nem ad még lehetőséget a gazdálkodás elemző megközelítésére, csupán a gorzsai Kovács-tanya, a Zsoldos- és Vata-tanya részfeltárásaira és a szomszédos területek azonos szinten élő, illetve azonos törzshöz is tartozó népességének feltárásaira támaszkodva kísérelhetjük meg, hogy a folyamat vázlatát megadjuk. A növénytermesztés vonatkozásában a paleobotanika, a munkaeszközök, a tárolóedények, telepek képezik az elsőrendű forrásanyagot. Legközvetlenebb bizonyítékok a magleletek, illetve az arra utaló nyomok. Biztos gabonamaradvánnyal a gorzsai Kovács-tanyáról és a Vata-tanyáról rendelkezünk, s ezek hazánk legidősebb búzaszemei. Milyen volt a híres vásárhelyi búza újkőkori őse? Azt a keveset, amit tudunk róla, a szomszédos területek gabonalenyomatainak vizsgálata alapján adhatjuk. A rösz-ke-lúdvári48 lelőhelyen háromféle búzát különítettek el: az alakor búzát (Triticum monococcum), a tönkebúzát (Triticum dicoccum) és egy Triticum sp. fajtát. Gyakran előfordul a pázsitfű (Gramineae) pelyvalenyomata a cserepeken. A teljes újkőkor alatt a fenti búzafajták fordulnak elő. A lenyomatok arra utalnak, hogy a pelyvák ütögetés utáni hullásból származnak. A rendelkezésre álló adatokból lehet a kalászok tömött-ségére is következtetni. A Triticum monococcumnál 13 esetben 2,4 mm, 6 esetben 2,5-3,1 mm és 1 esetben 3,6 mm, míg a Triticum dicoccumnál a legkisebb kalászorsó hossza 1,5 mm, a legnagyobbé 4,9 mm volt. A recens búzafajtáknál a 2,4 mm-nél kisebb hosszúságú kalászorsóval rendelkező búzát igen tömöttnek mondják, s ezen az alapon az új-kőkori Triticum monococcum 65%-ban igen tömött, 30%-ban tömött és csupán 5%-ban volt közepes tömöttségű. A magvak mérete is szinte azonos a mai búzafajtákéval. A kalász hosszára, a szár méretére nincs még adatunk. Az eredmények meglepőek a minőséget illetően, s azt bizonyítják, hogy jól kitenyésztett fajtával folyt már a gabonatermesztés. A búzán kívül a ledneknek (Lathyrus sp.) és a rozsnoknak (Bromus sp.) feltételezett növényféléről van tudomásunk.

A gabonatermesztés szintje már nehezebben ítélhető meg. A kutatók alárendelt szerepet tulajdonítanak a növényi táplálkozásban betöltött szerepének. Az eszközök közül a kőpengés sarló az egyetlen bizonyíték az aratásra, amely ebből a korszakból ismert. Csontból készült, és az obszidián, illetve tűzkő pengék számára a csontkeretet beerősítés céljából kilyukasztották. A kalász vagy a szár levágására állati állkapcsot is használhatott az újkőkori ember, de a vágóeszközt előállíthatta fából is. Erre kitűnően megfelelt a koronatövisfa, amelybe a belehelyezett kőpengék - az ág vastagodásával - szinte beleforrnak.

A szerszámok közül a kapáláshoz használhatta fel az ember az agancsot, az agancs foglalatába erősített lapos kőbaltát, de ez a magtermesztéshez nem feltétlenül szükséges munkaeszköz. Az ártéri öntési talajba elszórt mag kapás földművelés nélkül is termeszthető. A gabona feldolgozására utalnak a cipó alakú, homokkőből készült őrlőkövek a hozzájuk tartozó zúzókövekkel. Elég kevés került elő belőlük telepeinken, ami arra utal, hogy a gabonatermesztés éppen csak megindult. A nagyméretű tárolóedények igen gyakoriak, amelyek a növények magvainak tárolására alkalmasak, azonban a rajtuk levő állatábrázolások inkább a gazdálkodásban nagyobb szerepet játszó állattartáshoz kapcsolódnak.

 

Az állattartás

Az igen kiterjedt paleozoológiai kutatás adja az egyedül rendelkezésre álló forrásokat az állattenyésztés megítélésében. A délkeleti irányból érkező domesztikáció az azon a területen őshonos kis kérődzőkre, a juhra és a kecskére alapozott, amelynek vadon élő őse a Kárpát-medencében nem élt.49 Ezek hiányában az elszaporodás lassan történt, sőt a középső újkőkorban vakvágányra is futott. A kis kérődzők kezdeti uralma fokozatosan háttérbe szorult. A hódmezővásárhelyi lelőhelyek közül Gorzsán, a Kovács-tanyai, illetve bodzásparti 1948-as adatokból az -derül ki, hogy a juh (Ovis aries) és a kecske (Capra hircus) van a legnagyobb számban képviselve a mintegy 50-60 %-ban már fellépő tulok (Bos taurus) és a sertés (Sus serofa) mellett.50 A Kovács-tanya telepén 50-50 %-os arányban vannak képviselve a már háziasított és vadászott állatok csontjai, ami megfelel a Körös-kultúra területén kialakult arányoknak. Bodzásparton már több egyedi számmal jelentkezik a szarvasmarha, amely egyben jelzi az állattartásban bekövetkezendő változás irányát. A vadtulok nagy csordákban élt, főként az Alföld északkeleti részén, ami kedvezett a helyi domesztikációs folyamat felgyorsulásának. A száraz időjárás, a sztyepp jellegű táj a Bos primigenius típusoknak kedvezett, s így elterjedésében ezé a fajtáé lesz a vezető szerep.

Feltűnést keltő eredménynek számított Bodzásparton az elsőként meghatározott vadszamár (Equus, Asinus hydruntinus) megjelenése.51 A településről egy bal felső, egy jobb külső állkapocs és patacsonttöredék került elő. A vádló a felső paleolitikumban a tőlünk nyugatra eső területeken gyakori volt, csakúgy, mint Kelet-Európában, ahol az eljegesedés miatt délebbre vándorolt. A nyílt, száraz, köves síkságra utaló állat feltűnése ritkaságszámba ment. Azóta a tiszai kultúra több lelőhelyén feltárták egyedeit.52 Ez arra utal, hogy az újkőkorban bekövetkezett éghajlatváltozással egy nagyarányú sztyeppi állatbeáramlás is bekövetkezett, s ennek korai előfutára a bodzásparti lelet. Az állattartás jelentőségét látszik igazolni a települési forma, a sok apró telephely, amelynek egy része a téli és nyári szállással is magyarázható.53

A zsákmányoló életmódra a csontanyag mellett forrásértékű információt nyújt a szerszámanyag is. A folyók árterét övező galériaerdők kedvező vadászterületet biztosítottak. A leggyakrabban vadászott nagyvad a Bos primigenius boj, a Cervus elaphus és az őz (Capreolus capreolus L.). Ez utóbbi agancsa szerszámanyag értéket jelentett. Gyakran tűnik fel a borz-, a görény-, a nyúlcsont, de bőven van adatunk a szárnyasokra történő vadászatra is.54 A megtalált leletanyagban a vadászeszközt kifejezetten nem lehet még elkülöníteni, mert a kőbalták, csontlándzsák, pattintott nyílhegyek és szilánkok több feladatra alkalmasak, és a szerszámkészlet differenciálódása éppen hogy megkezdődött.

A halászat leletanyaga arra utalt, hogy annak egyéni és csoportos formáját művelték. Az előbbire a csonthorgok a jellemzők, az utóbbiakra pedig a henger, a paradicsom alakú és a kerek vagy hosszúkás, lapos agyagnehezékek, amelyeket nagy tömegben találtak meg valamennyi telepen, és egyik elkülönítő meghatározója a Körös-kultúrának. Egy részük lyukas, kisebb részükön zsinórbevágás nyoma látszik. Vannak átfúratlan példányok is, ezeknél a hálóba kötés módszerét használták. A Vata-tanyában egy csomóban talált, házalapból származó 50 hálónehezék igazolja, hogy a nagy hálós halászatot a közösség férfi tagjai együttesen végezték. Ezekkel a nehezékekkel kapcsolatban felmerült olyan meglátás is, amely az égetett agyag porlékonysága és a rajtuk alig észlelhető kopásnyomok miatt kétségbe vonta ilyen jellegű használatukat. Csalog József arra gondolt, hogy tűzikutyaként alkalmazták főzésnél,55 illetve az állatbőrnyúzásnál mint ütőszerszám játszott szerepet. Meglevő mennyisége kizárja Csalog József feltételezéseit; az egy helyen talált leletegyüttesek a háló tartozékot bizonyítják. A halászat nagy szerepet játszott a táplálkozásban. A ponty, a harcsa hatalmas példányait fogták ki az ezt bizonyító csontleletek alapján.

A Körös-kultúra telepeire jellemző jelenség a tűzhelyek, házalapok közelében felhalmozott kagylóhulladék, amely gyakran 40-60 cm vastag rétegben is jelentkezik. A Zsoldos- és Vata-tanyán az Unió rec típus volt az uralkodó, amelynek három fajtáját találták meg.56 Legnagyobb mennyiségben az Unió crassus, az Unió pictorum és az Unió tumidus héjai fordulnak elő állati halcsontokkal, halpikkelyekkel összepréselődve. A kagylók között a Viviporus hungaricus Haz. és a Linné stagarus vízicsigafajták is gyakoriak voltak. A vízivilág nagy tömegben élő állata volt az Emys orbicularis Linné, a mocsári teknős, amelynek páncéljai a neolitikum minden szakaszából bőségesen kerülnek elő. A kagylók között ritkán az Anodonta cygnea, a sárga színű tavikagyló is feltűnik a telepeken. A kagylókat és csigákat a táplálkozás kiegészítéseként fogyasztották. A helyszínen gyűjtötték, és a fogyasztást az bizonyítja, hogy az allochton útján összekerülő héjmaradványok majdnem minden esetben páratlanok. A fent említett fajok megegyeznek a recens fajtákkal. Ma is legritkább az Unió tumidus. A sebes folyású vizekben az Unió crassus dominanciája tart még ma is. A csendes folyású vizekben és ártereken az Unió pictorumot az Unió crassus követi, és csak szórványosan él benne az Unió tumidus fajta. A vizek mozgására fényt vet, hogy a leletanyagból a tavikagyló teljesen hiányzik. Elgondolkoztató az a vizsgálat, amelyet Kolosváry Gábor végzett az Unió kagylókon, megállapítva, hogy azok 21-25% meszet tartalmaznak. A kagylók fogyasztásával kapcsolatban felvetődött az a gondolat, hogy mivel a természeti népek körében analógia nem fordul elő, éppen magas mésztartalma miatt a kőben szegény Alföldön mésznyerésre használták fel a kagylók héjait.57 Ennek ellentmond, hogy az inkrusztáció hiányzik az edénydíszítéseken, a házak meszelésének szokása pedig még nem volt divatban. A kagylógyűjtés éppen úgy, mint az ehető gyökerek, gumók összeszedése a nők, gyermekek feladata lehetett, és jelentős kiegészítő készleteket biztosított az élelemtermelő gazdálkodás kezdetén.

A Körös-kultúrában tehát olyan paraszti gazdálkodás jelentkezik, amelyben az uralkodó állattartás mellett a megkezdődő gabonatermesztés egyre jobban függetleníti a közösséget a természettől, de még bőven elfogadja és kihasználja, amit az nyújtani tud: gyűjtögetéssel, a vadászat és halászat adta élelemszerzéssel. Az összetételt meghatározni nehéz, de a trend világos; az állattartásban a fajok arányának változása mellett növekedésnek indul a földművelés, csökken a vadászat és a gyűjtögetés aránya, a halászat azonban az újkőkor végéig igen magas szinten marad.

 

Településrendszer

A gazdálkodásnak megfelel a települési rendszer, és ehhez alkalmazkodnak a lakóházak is. Az újkőkor egyik nagy vívmánya az állandó településeken a tartós házforma építése, igen gazdag anyagfelhasználással, amely a kultúra déli eredetét támogatja. A hódmezővásárhelyi lelőhelyek adták az első adatokat a Körös-kultúra népeinek házformájáról és települési rendszeréről. A Vata-tanyában 6,4x4,4 m alapterületű, szabálytalan, inkább trapéz alakú házmaradvány került elő, faragott gerendákból építve.58 Ezek dőlési szögéből nyeregtetős házformára lehetett következtetni. A Zsoldos-tanyán két szabálytalan, megközelítően azonos méretű, 4,5x5 m nagyságú, vesszőnyomatos házalapot tárt fel Banner János, amelyből arra következtetett, hogy a nyeregtetős tetőszerkezetet helyenként lesározták. A kultúrából más helyen előkerült házak azt mutatják, hogy ezek pásztorkunyhók vagy ideiglenes építmények lehettek. A gorzsai Kovácstanyai lelőhelyre is a 4 m hosszú, téglalap alakú házak a jellemzők. Valószínűleg rendeltetésben különbözött ezektől a szintén a Kovács-tanyán, Gazdapusztai Gyula által feltárt kör alakú építmény, 2 m-es átmérőjével. Belsejében a tűzhelyet vastag paticsréteg fedte, s 2,5 m-es félkörben az alapot 11 cölöplyuk szegélyezte. A cölöplyukak elhelyezkedése arra mutat, hogy az építmény bejárata dél felé nézett.

A Hódmezővásárhely területén észlelt megfigyelésekből még csupán arra következtethetünk, hogy a Körös-kultúra népe fal nélküli kunyhókban lakott, ezeknek zömében bőrrel védett tetőzete volt. Helyenként a tetőt náddal védték, amelyet kívül-belül tapasztottak. A kunyhók közepén álltak a szabad tűzhelyek. Az azóta bekövetkezett kutatás igazolta, hogy a felmenő falú ház egyidős a földműveléssel. Erre az Égeikum területéről már korábban is számos példát ismerünk. A Röszke-Lúdváron előkerült házmodell59 a felmenő falú ház típusának általános szokására utalt, amelyeknek megfelelőit azóta Tiszajenőn60 és Szolnok-Szandán is megtalálták. Tiszajenőn cölöprendszerű vesszőfonatos házak álltak, és a Szanda-szigeten talált tapasztott falú ház sokféle építési technikát bizonyít.61 Bár a házformák és az építési technikák különböznek, abban valamennyi megegyezik, hogy a házak alapterületei kicsinyek, 20-30 m2-esek, és így csak elemi családok befogadására alkalmasak.

A településeken nagyon sok gödör fekszik, amelyeknek rendeltetése sokféle lehetett. Egy részük tárológödör, mint ezt a Zsoldos-tanyai ház mellett feltárt gödör valószínűsíti, többségük agyagkitermelő gödör lehetett, de vannak adatok arra is, hogy vadcsapdaként szolgáltak elhagyott telepeken vagy a telep már nem használt részén.

 

Anyagi kultúra. Szerszámkészítés

A kőszerszámok készítésében lényeges változás következett be az újkőkor hajnalán, a csiszolás általánossá válásával. A különböző anyagból készült szilánkolt eszközök elsősorban a vágást, a kaparást és a fúrást segítették, és ez a szerepük a Körös-kultúrában is megmaradt. A különböző kristályos kőzetből (gneisz, gránit, andezit, pala, szerpentin, zsírkő stb.) készült eszközök elsősorban az ütést, a vágást, a hasítást szolgálták, segítve ezzel az erdőirtást és a famegmunkálást. Erre szolgáltak a kaptafa alakú kőekék. A trapéz formájú balták inkább vágásra készültek, amelyeket fa- vagy agancsfoglalatba erősítettek, így hatásfokukat is megsokszorozták. A baltát a szerzett nyersanyagból előbb durván, ütögetéssel kiformálták, azután csiszolással adták meg a végső formáját. A szarvasmarha metacarpusát használták fel az él kiképzésére, a balta polírozására. A Körös-kultúra népe már ismerte a kőfúrásos baltát, amely megkönnyítette a nyélbe erősítés fáradságos munkáját. A nyersanyagot a lelőhelyre kirajzó közösségek gyűjtötték össze, de az összefüggő víziutak révén számolni kell a cserekereskedelem útján beszerzett nyersanyaggal is, amelyet a helyszínen alakítottak szerszámmá.

A csontfeldolgozásban is az új gazdálkodási formához idomultak a szerszámok. Megsokszorozódtak az árak, a tűk és a bordacsontból készült kések, amelyek a kerámiakészítés egyik fontos eszközévé váltak. A Körös-kultúrából ismert az igen gondosan kidolgozott, hegyben vagy lekerekített formában végződő kanálforma, amelynek párhuzamai Anatóliától kezdve az Égeikum és a Balkán területén mindenütt megtalálhatók. A déli eredet vitán felül áll; rendeltetését illetően pedig a nagyon gondos, polírozott csiszolás és nem nagyon gyakori előfordulása miatt a nem mindennap használt tárgyak körében keresik, de nincs kizárva kultikus használata sem. A csontszerszámok a juh és a kecske csontjaiból készültek, a foglalatoknál az agancs játszotta a fő szerepet.

 

Kerámia

A legnagyobb eredményt a kerámia alkalmazása hozta. A korábbi fa-, háncs-, vessző-és bőredények mellett gyors és nagy tömegben való előállítása biztosított volt. Az élelem eddig kizárólagosan nyers vagy sütés útján történő fogyasztása után megnyílt a lehetőség a főzésre. A kultúra elterjedése területén, a folyók alsó szakaszában mindenütt bőségesen állt rendelkezésre a folyami agyag, az iszap, amelyből kitűnő minőséget lehetett előállítani a célnak megfelelő egyéb anyagok hozzáadagolásával. Ahhoz, hogy szilárdsága növekedjék, kvarccal, csillámmal kellett soványítani az agyagot, s így ezzel folyadék tartós tárolására is alkalmassá vált. A nagyobb edényekhez szerves anyagot is használtak, növényi pelyvát, fűfélét, faszenet kevertek az agyagba, s különösen a kerámia kezdeti szakaszában alkalmazták széleskörűen. A szerves anyag könnyebbé tette a nagy edények kialakítását, és hőtartásuk miatt a sütésben jelentkeztek előnyös tulajdonságai. A kerámiát szabad kézzel formálták, és az edényeket, edényrészeket ún. hurkatechnikával állították elő, egyenletessé simították, és a részeket összedolgozták. Már a nedves anyagra felhelyezték a hozzá tartozó applikációkat (fülek, bütykök), aztán felvitték rá a díszítőmotívumokat. Száradás után szabad tűzhelyen égették ki, s néha az égetés után festették.

A kerámiát funkciója szerint készítették különböző formákban, s ezeken belül sokféle típus és változat került ki a mesterek kezéből. Már a legkorábbi neolitikus telepeken talált kerámia is olyan mesterségbeli tudást igényelt, hogy feltétlenül begyakorolt, erre a munkára felkészült gölöncsérek készítették nagyobb központi műhelyekben. Innen láthatták el a körzetükbe tartozó kisebb közösségeket is.

A nagyobb, durva kivitelű edények a hombárok szerepét töltötték be, amelyek nem képezik kizárólagosan a Körös-kultúra sajátos formáit, hiszen használatuk az újkőkor folyamán szinte általános. Jellegzetes forma viszont a puttony, amely füles megoldásával a háton való szállítást is lehetővé tette. A kultúrára kifejezetten a félgömbös, 3-10 lábú csészék a jellemzőek; s ezek igen széles formagazdagságot képviselnek. Leggyakoribb a négylábú típus, amely legjobban biztosította a stabilitást, csakúgy, mint a vastag fenékkiképzés, amely szinte talpgyűrűként hat, s a kerámiakészítés kezdetén mindenütt általános. A funkciók között a fazék és a tál a leggyakoribb, amely mérete szerint kis közösségnek, sőt egyéni használatra is alkalmas (6. kép).

A Körös-kultúra edénykészletében a fülképzés csupán feltűnik, de alárendelt szerepet kap a bütyök is, amelynek eredeti funkciója az edény stabil fogása volt. A fülképzésben a horizontális megoldás gyakorlata alakult ki.

Háromféle díszítőelem jelentkezik az edényeken: a bemélyedő, a kiemelkedő díszítés és a festés. A bemélyedő díszek között vezető helyet foglal el az egy vagy két körömmel kiképzett csípés, amely a Starcevo- és a Körös-körre egyaránt jellemző. A körömcsípés vagy az edény teljes felületét borítja, vagy csupán az alsó vagy felső felét, de lehet csoportos elrendezésű is. Ezek egyenletesen vagy sorokba rendezetten díszíthetik az edényt. A csípés mellett gyakori a vessző- és nádvégbeböködés. Sok edényen látható egyenes vagy hullámos bekarcolás, néha kettesével is, ritkán hálómintává formálva. A mélyítés inkább egy-egy lelőhelyre (kerámiaközpontra) jellemző, és a Körös-kultúra vége felé lesz általános. Gyakori a körömcsípés, a karcolás és a kiemelkedő díszítések kombinációja.

A kiemelkedő díszítések között jellegzetes a sűrűn felrakott agyagcsomó, az ún. barbotin technika.62 Ritka, mikor a teljes edényfelületet ezzel a technikával borítják, gyakoribb a részletekben, ötletszerűen való alkalmazása. Ez a technika is gyakorlati rendeltetésű, az edény biztonságosabb fogására irányul éppen úgy, mint a csípett dísz, és csupán később, elvesztve jelentőségét, alakul át dekorációvá. A formák vastag talpú kiképzése a gyékényből font edények előképeit őrizte meg, amelyet már a középső kőkori nép is használt, és sárral történő bevonása vezette rá az agyagból való előállítás módjára.63 A kiemelkedő díszek közül gyakori az egyenes, a félkörös borda, amelyet gyakran ujj-benyomással vagy vágással tagolnak. Igen valószínű, hogy ez a motívum is a háncsfonat maradványát őrzi, s egyben utal arra a technikára is, amely az edénykészítést elindította. A díszítés a kerámia legmozgékonyabb sajátossága, gyorsan alkalmazkodik a helyi ízléshez, és olyan tömegben és sokrétűen jelentkezik, hogy a forrásanyagok között elemzésre a legalkalmasabb.

A harmadik díszítési mód a festés, amelynek alapformája, hogy az edényt - legtöbbször a kehely és talpas formákat - húsvörös földfestékbe mártják ;64 ezzel a teljes felület bevonatot kap még az égetés előtt. Száradás után erre az alapra kerül a fehér és a fekete vonalfestés, amely a talajviszonyok miatt csak ritkán marad meg. Ebben kell keresni a hazai Körös-anyag szegényes festésének okait.

Agyagból készítettek bizonyos ékszer- és szerszámféléket is. Nehezékek, hálósúlyok tömegesen kerültek elő. A csaknem minden telepen talált orsógombok a fonás-szövés ismeretét tételezik fel. Ez még inkább állati eredetű lehetett, mert a rostos növények felhasználására, ezek szövésére még nincsenek egyértelmű bizonyítékaink.

 

Hiedelemvilág. Temetkezési szokások

A temetkezés módja kapcsolódik a közösség hitvilágához. Hódmezővásárhely területén eddig 29 zsugorított helyzetben eltemetett csontvázat ismerünk65 (Zsoldos-tanya 10, Kotacpart 8, Bodzáspart 9, Nagysziget 1, Vermeshalom 1), amelyeket a telepen temettek el, azon a részen, amely már nem volt használatban. Banner János úgy látta, hogy kizárólagosan hulladékgödörbe temetkezett a műveltség népe, de a pontosabb megfigyelések bizonyítják, hogy sírgödröt ástak halottaiknak, ami nem zárja ki az éppen nyitott gödör temetkezésre szolgáló felhasználását. Kialakult konvenció még nincs sem a fektetésben, sem a zsugorítás módjában, sem a mellékletek adásának összetételében. A 29 temetkezésből csak a Zsoldos-tanyai 3. számú, 85 cm mélyen fekvő, bal oldalára zsugorított csontváz jobb karján találtak egy tridrachma karperecet, amely az egyetlen biztosra vehető bizonyítéka a mellékletadásnak. A töredékes edények, amelyek néhány esetben a csontváz mellett feküdtek, a telep hulladékának tekinthetők. A Zsoldos-tanyai temetkezés Körös-kultúrába való sorolását Csalog József kétségbe vonja,66 és úgy látja, hogy ebben az esetben is - és általában a Körös-kultúra területén eltemetett csontvázakban -nem a Körös-kultúra népét kell látni, hanem az azok ellen támadó szakálháti népcsoport elesett áldozatait. Véleményét a bodzásparti, 3 m mélyen talált hármas csontvázzal támasztja alá, amelyben nem egy „őskori tragédia" eltemetett halottait látja, hanem a harcban elesettek gödörbe való bedobásának tulajdonítja. Csalog József véleményével egyedül áll a szakmában. A mellékletnélküliség más lelőhelyen is jellemzője a Köröskultúrába sorolt temetkezéseknek. Hazánkban a deszk-olajkúti temetkezés két edénye és a szandai kőből készített karperec ismert,67 míg a Körös szállásterületén, az országhatáron kívüli területről szintén két temetkezést ismerünk edénymelléklettel. A Szandán előkerült karperec megerősíti a Zsoldos-tanyai sír Körös-kultúrába való tartozását, és utal a déli kapcsolatokra, amely valószínűleg kereskedelmi tevékenységgel áll összefüggésben.

 

Embertípus

Az eddig közzétett antropológiai feldolgozások igen ellentétes képet rajzolnak a Körös-kultúra népéről. Ebben valószínűleg közrejátszik az eredetkérdésben elfoglalt különböző álláspont. Azoknál a kutatóknál, akik a déli népelemek bevándorlásával számolnak, a dinári, illetve mediterrán komponensek túlhangsúlyozása jelentkezik. Azok az antropológusok, akik helyi őslakosságot tételeznek fel, a brachyeran változatokat látják erőteljesebbeknek. Ezek a vonások jellemzik a bodzásparti koponyákat, amelyeken a helyi crő-magnoni jelleget kelet-alpi vonásokkal elegyítik. A nagyon eltérő véleményekből azt összegezhetjük, hogy genetikailag a Dél-Balkán kora neolit típusa a helyi vidék protomezolitikus népességével hozható kapcsolatba. A helyi népességre a cro-magnoni típus a jellemző, de ennek háttérbe szorulása egy új népelem megjelenésére utal, amely Thesszália felől tör előre, és brachycrandolycran jellegű koponyatípusával közepes termetű, erős testalkatú embertípust hoz létre

 

Az antropomorf edény

A Körös-kultúra legkiemelkedőbb emberábrázolását a gorzsai Kovács-tanyán Gazdapusztai Gyula találta meg egy antropomorf edényben, sajnos már másodlagos fekvésben (7., 8. kép). A lelet a csatorna 2519. szakaszán feküdt, magányosan, a telepbe ásva. Két rövid lába zömök, tömör, anélkül hogy a talpánál kiszélesedne, bár a három lábujj bemetszéssel van jelezve. Igen hangsúlyozott a farrész, amellyel az elsődleges nemi bélyegeket kívánta ábrázolni készítője. Felső teste hengeres, rajta a szemeket bemetszé-sek, az orrot bütyök jelzi, de a száj nincs feltüntetve. Fontos sajátsága a felfüggesztést szolgáló két kiszakadt bütyök. Magassága 14, szájátmérője 5,3 cm. A dőlt helyzetben fekvő, ember alakú edény belsejében emberi koponyacsont kalcinált darabjai feküdtek. A „Gorzsai Vénusz" szervesen kapcsolódik a hazánk területéről ismert öcsödi és rákóczifalvi társaihoz, valamint külföldi párhuzamaihoz, elsősorban a makedóniai Nea Nikodémia és a bulgáriai Azmaska mogila hasonmásaihoz. Az antropomorf edények Ana-tólia területéről indultak el, és Hacilari IX-VII. korai neolitikus réteganyagából következtetve korai időszakhoz köthetők. Ezek csupán áttétel útján kerülnek Thesszáliába, és a protoszeszklo végén jelennek meg azon a területen a vörös behuzatú kerámiával együtt, valószínűleg az északról Thesszália felé törő nomadizáló nép beáramlása révén.68 A közvetlen Anatóliából vezető összekötő lánc még nem ismeretes. Az útvonal mellett nem kevésbé problematikus a funkciója sem. Általános az a vélemény, hogy az erős, steatopygiás nőábrázolás a termékenység kultuszával függ össze. A példányokon levő átfúrt bütykök, lyukak egyértelműen azt mutatják, hogy az edényt felfüggesztve használták hitviláguk szertartása közben. A hitvilág kapcsolódhat totemizmushoz is. A Fel-győn talált madár alakú, de az atropomorf edények arcábrázolásával megegyező kivitelezésű lelet miatt Csalog József vele kapcsolatban a madáristenség lehetőségét is felvetette,69 amely több természeti népnél ismert. Abban nem lehet vele egyetérteni, hogy az edényeken alkalmazott lyukak a madáristenség szárnyainak beerősítésére szolgáltak. A szájábrázolás hiánya nem erősíti meg a madáristenhitet, mert az arcábrázolás sematizmusa a Körös-csoport minden idoljának sajátossága. A neolitikum korai szakaszában az idoloknál a tartalmat illetően a forma a lényeges kifejezőeszköz, nem a részletekbe menő kidolgozás. A gorzsai edény funkciójának megértését még körülményesebbé teszi a benne talált kalcinált embercsont. Biztos, hogy nem a hamvasztásos temetkezés csíráját kell benne látnunk, hanem az emberáldozat szokását, sőt nem lehet visszariadni az emberevés atavisztikus, még ebben a korban is megtalálható örökségétől. Az antropomorf edény áldozati jellege a neolitikum folyamán megmarad, csupán a hozzákapcsolódó szertartás változhatott.

 

Idolok

A hiedelemvilághoz kötődnek az agyagból készült emberábrázolások, az idolok. Az eddig előkerült, jórészt töredékes anyagból is gazdag formakészlet bontakozik ki, igen eltérő megfogalmazásban. Szinte a teljes újkőkort uralják a steatopygiás női idolok, amelyek az egészen gyenge gyurmáktól a részletekben gazdag, a test természetszerű ábrázolásáig sok változatot mutatnak. A steatopygiás típus a Vata-, a Zsoldos-tanyáról és a Hámszárítóhalomról ismert. A lábat alacsony talpazat alkotja, amelyre ráül a különösen kihangsúlyozott far. Elkeskenyedő, hosszú nyakán található a sematikus arcábrázolás, a szemek vonallal vagy ponttal való jelölésével, az orrot agyagcsomó jelzi. Ezek mellett a nagyon kezdetleges példányok mellett megtalálhatók a részleteket is megmutató remekművek, mint ezt a röszke-lúdvári példány is igazolja.

Csak a Körös-kultúrában van meg a dorong alakú idol, amelyből 4 példány került elő a Zsoldos-tanyában, 3 a Vata-tanyában, 2 a gorzsai Kovács-tanyában, s ezek több változatot képviselnek. A hengeres, lapos végződésű, 6-10 cm magas agyaggyurmákon a lekerekített fejrész alatt látható az arcábrázolás a steatopygiás idolok modorában. A nemi jelleg hiányzik, de a sűrű vonalkázással érzékeltetett haj női szobrocskának jelzi ezt a típust is, amely a Zsoldos-tanyai példánynál szinte a hajviselet következtetésére is módot ad. Mindkét típust a nagyfokú uniformizáltság jellemzi, amely Korinthosztól Szamoszig megtalálható, és éppen a típusok egyöntetűsége jelzi, hogy ezekben a kivitelben primitív alkotásokban is a lélek transzcendens világához kapcsolódó szokások megtestesítését lássuk.

Formailag fejlettebb típusnak látszanak azok a felső részükben dorongformát mutató idolok, amelyek vagy a vállból, vagy a felső kart érzékeltető csonkokból indulnak ki, és vastagodó törzsben folytatódnak. Ezt a típust a Vata-tanyáról ismerjük, ahol a hangsúlyos mellábrázolás nem hagy kétséget női voltáról. Megtalálható ez a forma a Zsoldostanya anyaga között is.

Leginkább szoborszerűen hat a negyedik típus, ahol a testet plasztikusan ábrázolta készítője, hangsúlyozva a melleket. A töredékes Zsoldos-tanyai példány nem teszi lehetővé a rekonstrukciót, de más, hasonló típusok arra mutatnak, hogy ezek sem egész alakosak, a lábak hiányoznak, legfeljebb a steatopygiás idolok talpán levő ujjbekarcolás érzékelteti az emberi lábat. A forma lehetőséget ad a cserélhető fejkiképzésre, amely az Égeikum területén általános, és hazai megfelelői is ismertek. Ez a körülmény is megerősíti, hogy az uniformizált idoltípus közös tartalom kifejezője, a termékenységgel és az ős-kultusszal függ össze, amelyet a közösségek a környezetükben kialakult szertartások formájában gyakoroltak.70

 

I. „Kökénydombi Vénusz" I—II. Tiszai kultúra

 

II. 1. Tűzköves sarlós idol. Tiszai kultúra. Szegvár; 2. Tűzköves női idol. Tiszai kultúra. Szegvár

 

III.   Kelta   üveg  karperec.   Vásárhelyi határ

 

IV. Ezüst fibulapár és aranyozott ezüst csat. Sóshalom

 

V. II. Theodosius solidusai a szikáncsi leletből

 

VI.  Festett avar edények.   Székkutas Kápolna-dűlő

 

   
VII.   Avar kori boglárpár és gyöngyök

Székkutas, Mártély és Dilinka lelő

helyekről

VIII.   Avar fülbevalópár és kettős

gyöngysor. Székkutas, Kápolna-dűlő

310. sir

   
   
IX. Korsó
   
   
X. Csali kancsó XI. Butella
   
   
XII. Tányér XIII. Tulipános láda
   
   
XIV. Vásárhelyi hímzés
   
   
XV. Árpád-kori bronz körmeneti keresi Kopáncsról XVI. Árpád-kori bronz körmeneti kt reszt Kopáncsról (fejrész)
   
   
XVII. Árpád-kori aranyozott körmeveti kereszt Bővehalomról
   
   
XVIII. Árpád-kori kopáncsi mellkereszt
   
   
XIX. Papok padja (részlet) az Ótemplomból

 

Az emberábrázolás másik módja az edényeken alkalmazott reliefszerű megformálás. Ezeknél, ha ritkán is, teljes alakban ábrázolták az embert, és a láb, a törzs, a karok hangsúlyozására törekedtek. Gyakran részábrázolás látható, mint a Zsoldos-tanyai példányokon, a kar, illetve a kézfej megformálásával. Az egész alakos ábrázolásban kifejezésre jut a mozgás, és feltételezhető, hogy a kéz, illetve kar ábrázolásai önmagukban is a táncos szertartással járó mozdulatok kifejezői, amelyek a gazdálkodáshoz fűződő szertartásokhoz kapcsolódnak.

 

Állatábrázolások

Ezt a felfogást tükrözik az állatábárzolások is, amelyeknek szintén fő formája a reliefszerű megoldás. Páratlan emlékei kerültek elő a hódmezővásárhelyi földből. Közöttük, mindig nagyméretű edényeken, vad- és háziasított állatokat találunk. A vadállatot vagy teljességében, vagy részletben ábrázolták, de mindig a fő jellemzőjét hangsúlyozták. Így jelenik meg a Zsoldos-tanyai leleteken a szarvas, a hámszárítóhalmin az őz ábrázolása, amely naturalizmusával azt sugallja, hogy ezek a vadászmágiához kapcsolódnak.

Világviszonylatban is páratlan a Zsoldos- és Vata-tanyáról előkerült ember- és állatábrázolással kombinált 3 hombár. A legtöbbet mondó a Vata-tanyán feltárt 62 cm magas hombár, amelynek öblös hasán ferde állásban ábrázolták a sematizált kecskét. Az állatot - a jelenet lezárásaként - álló helyzetű férfi követi (9., 11. kép). Az állatok ferde ábrázolása a mozgást, a figura függőleges helyzete a legelésző nyáj őrzőjét testesíti meg. A másik kiemelkedő példány a Zsoldos-tanyából származik. A 68 cm magas, hengeres nyakú hombáron két kecskeábrázolás látható, amelyet szimmetrikus elrendezésben egy női altest ábrázolása követ hangsúlyozott vulvával (10. kép). A harmadik töredékes példányon egy kecske és egy steatopygiás nő látható. Valamennyi állatábrázolás azonos, ferde helyzetű, és ez olyan egyöntetű megoldásnak látszik, hogy azonos műhelyre vagy közös előképre kell gondolnunk, amely után ezeket készítették. Két esetben biztosan női alak szerepel rajtuk, de a töredékes ábrázolásokból valószínűsíthető, hogy az álló alakban is nőt kell látnunk. Nem lehet kétséges, hogy ezeknél a hombároknál az állatábrázolás a kultuszhoz kötődik, a rajta levő női alakkal a termékenységet, a szaporulatot fejezik ki. Az, hogy az ábrázolások a hombárokon jelennek meg, utal arra, hogy az állattartás kiemelkedő jelentőségű volt a Körös-csoport életében. Hasonló hombárformák ábrázolás nélkül is nagy tömegben találhatók a telepeken. Ezeket nemcsak tárolásra használták, hanem szertartási célokat is szolgáltak, a bőséges szaporulat számára kialakított kultusszal, ahol az edény a bőség megtestesítője volt.

Az újkőkori élet mindennapjait átszőtte a természet erőitől való félelemből kialakult hitvilághoz kapcsolódó szokás, amely a mindennapos használati tárgyakon is érvényesült. A tűz, a láng félelmetes erő volt az emberek szemében, s ez késztette őket a nagy gonddal lekészített, négyszög alakú mécsesek olyan megformálására, ahol a zsiradékot tartó részt sokszor állat alakban képezték ki, jelezve vele az állatot, amelyből a világítóerőt nyerte. Nagyon gyakori a mécsesek lábának állat alakban való kialakítása (12. kép). Ezek a lábak - mint a Zsoldos-tanyai példányok is bizonyítják - kis kérődzőké.

Rontásvédő, bajt elhárító szerepe miatt viselték az agyagból, csiszolt kőből, kagylóból készült karikákat, kagylógyöngyöt, az átfúrt vaddisznóagyarat.

A méltóság és a hiedelemvilág kultuszának összeolvadásában lehet keresni az agyagból készült pecsétlők (pintaderák) igen elterjedt használatát, amely annyira sajátja a Körös-kultúrának, hogy csupán a késő bronzkorban éled fel újra. A kerek és ovális formák egyenes, homorú, domború pecsétlőfejjel jelentkeznek, rövid nyéllel, a legváltozatosabb mintákkal. Mind a Vata-, mind a Zsoldos-tanyáról ismert a nyitott háromszögminta, a szögletesedő spiráldísz, a ferdén árkolt hullámvonal, az apró, vésett motívumok. Egyes darabokon a vörös festés nyoma is megmaradt, mely azonos okkerfestékből van, mint a néhány sírba helyezett festékrög. A minták negatívak, csupán egy kis méretű, a Vata-tanyáról előkerült példányt lehet pozitívnak tartani. Ez a tény behatárolja rendeltetésüket. Nem használhatták tulajdonjegyként kerámián vagy más használati tárgyon. A rajtuk levő minták is mágikiís jelentést sugallnak, s így csupán a test festése jöhet számításba felhasználásukat illetően. A negatív mintákat ebben az esetben is puha anyagra kellett átvinnie a szertartást végzőnek, hogy ezáltal a kívánt hatást elérje.

 

A kultúra időrendje

A származás mellett a Körös-kultúra legtöbbet vitatott kérdése: időrendje és kapcsolata a környező műveltségekkel. A kevés számú sztratigráfia is bizonyítja, hogy minden lelőhelyen a legalsó rétegből kerülnek elő a Körös-kultúrát meghatározó cserepek. Így van ez Békésszentandráson, ahol a Körös-kultúrát a szakálháti csoport váltja fel; Szentes-Ilonaparton, ahol hasonló a helyzet. Szentes-Dinnyéshalmon és Öcsödön Körös-, vonaldíszes és tiszai kultúra a sorrend. Zsákán a Körös-kultúrát a herpályi, az erdélyi Léc-Várhegyen a bojáni váltja fel. A kultúra párhuzamosítása a starcevói kultúrával még ma is vitatott. A témával foglalkozó kutatók egy része azt az álláspontot vallja, hogy a Körös-kultúra csupán a Starcevo II. periódusában jelentkezett, mert a délalföldi anyagban hiányzik, illetve alárendelt szerepet játszik a festés. Ezt a felfogást cáfolja a Zsoldos-tanyáról ismert vörös alapú festés, illetve számos cserépen meglevő fehérfekete, egy Vata-tanyai töredéken a sárga festés. Nyomokban fellelhetők a mécseseken, állatábrázolásos cserepeken, bár ezek Garasanin szerint Vinca A hatására jelentkeznek a Körös-kultúrában.71 Milojcic a barbotin technika miatt helyezi a két legjobban ismert hódmezővásárhelyi telepet a - Zsoldos- és a Vata-tanyát - a Starőevo II-be.72

Az időrenddel legalaposabban Trogmayer Ottó foglalkozott az általa feltárt lelőhelyek elemző, statisztikai módszerek igénybevételével és országos összevetésével.73 A kultúra fejlődésében három horizontot különböztet meg: a legkorábbi a maroslele-panai anyag.

A másodikba sorolja Kotacpart, Bodzáspart lelőhelyeit, a Zsoldos-tanyai anyagot és a Gorzsán levő Kovács-tanyát, amelyet a Karanovo l/A, Vrisnik I., Gornja Tuzla I. és Let I. szintekkel párhuzamosít. A harmadik horizontban a kettős csonkakúpos tálak jelennek meg, kimutathatóan vincai hatásra. Ezek a Vrisnik III. és Lez II. horizonttal párhuzamosíthatók. A vásárhelyi telepek egy része megérte ezt az időpontot. Ha a fenti horizontokat abszolút évszámmal akarjuk kifejezni, két gyakorlattal találkozunk. A természettudományos kormeghatározás eredményei az ún. „hosszú kronológiát" adják, mert a 14C-s és más természettudományos módszerrel végzett időmeghatározások a kultúra idejét i. e. 5600-4100 közé keltezik. Ezen az alapon már több mint 600 éve virágzó parasztgazdálkodás folyt a területen. A 14C-s vizsgálatok eredményeinek kalligrafált változata is mintegy ezeréves eltérést mutat az ún. történeti kronológiától, amelyet az egyiptomi első dinasztia időpontjától határoznak meg, a rétegek relatív egymásutániságából következtetve. Ezen az alapon a Körös-kultúrát is i. e. 4000-3100 közé keltezik, amelynek alsó határa egyben a kultúra megszűnését is jelenti a Dél-Alföld területén.

 

A VONALDÍSZES KERÁMIA KULTÚRÁJA

Az európai és a magyar őskorkutatás hazánk új kőkori benépesülését hosszú időn át a Homo nordicusszal hozta kapcsolatba,74 mely Cseh- és Morvaországból - mint központból - hatolt nyugati,75 északi és keleti irányba, kialakítva a Rajnától a Dnyeperig terjedő vonaldíszes kerámia óriási régióját.76 A Duna mentén, majd az Északi-középhegység irányába hatoló művelődés a Tisza mentén jutott el a mai Hódmezővásárhely térségébe. Benne az újkőkor legidősebb művelődését látták, amelynek néhány jellegzetes vonalbemélyítéses cserepe a Barci-réten került elő.77

A természettudományos datálási módszerek az elmúlt 30 esztendő alatt meglepő eredményeket hoztak. Kiderült, hogy a legidősebbnek tartott vonaldíszes kerámia a Dunántúlon fiatalabb, mint az Alföld északi részén hasonló mintákkal jelentkező kerámia,78 és így a származás és elterjedés kérdésében új megítélés jött létre.79

A kutatás egyöntetű álláspontja, hogy a vonaldíszes kerámia több centrumban önállóan alakult ki. A magyarországi Északi-középhegység lábánál elterülő síkságon a mezolitikum folyamán egy makrolitikus eszközöket használó nép, az Eger-kultúra népe élt, amely sokban megőrizte az ezen a területen élt felső paleolitikumhoz köthető Szeleta-műveltségnek az eszköz teljes felületére kiterjedő szilánkolási technikáját, a babér alakú, illetve a háromszögű hegyet, amelyet dárdaként vagy nyílként a vadászatban használtak. Ez a népesség még nem ismerte a kerámiát és a termelő életmódot. Szállásterülete a Berettyó-Hortobágy területétől északra feküdt, olyan időszakban, amikor a Köröskultúra a Dél-Alföld területén már megtette az első kapavágást, és továbbfejlődött a kis kérődző állatok hasznosítása után a szarvasmarha domesztikációjában. Mai ismereteink szerint Körös-népcsoportok húzódtak fel a Maros és Szamos mentén a Felső-Tisza vidékére, amelyet a Szabolcs megyei Méhtelek lelőhely őriz. A felvonuló közösségek magukkal vitték a neolitikus forradalom vívmányait: a kerámiakészítést és - a földműveléshez kapcsolódó - hitvilágukat is. Ezek a népcsoportok találkoztak a kerámiát nem ismerő vadászközösségekkel, és összeötvöződött művelődést hoztak létre, amelyet a kutatás szatmári csoport néven tart számon.80 A kerámiaformákban még sok a Körös-reminiszcencia a készítés technikáját illetően, bőségesen használják az agyag soványítására a szerves anyagot, a díszítésben alkalmazzák a körömcsípést és a barbotint, de már megjelenik a csoport sajátjaként a mélyített vonaldísz hullámos és egyenes vezetésben. A szatmári csoport idősebb és fiatalabb fázisa alkotja a korai neolitikum vonaldíszes kerámiáját, amelyből a korszak végén alakul ki az alföldi vonaldíszes kerámia (a továbbiakban: AVK). Ez a középső neolitikum folyamán az egész ország területét meghatározó művelődéssé terebélyesedik.

Az AVK időrendjének megítélésében nincsenek egységes állásponton régészeink. A dél-alföldi leletek azt bizonyítják, hogy a vonaldíszes kerámia elemei már a Köröskultúra középső szakaszában megjelennek - valószínűleg mint importdarabok -, ami a két kultúra egykorúságát bizonyítja.81 A Körös-kultúrában jelentkező vonaldíszes elemeket Kalicz Nándor és Makkay János a szatmári csoporttal hozták kapcsolatba, s ezzel magyarázzák a Szeged környéki, illetve a gorzsai Kovács-tanyán zárt, Körösgödörből előkerült elemeket. Nem vitás, hogy a Körösöktől délre eső területet a Köröskultúra tartotta uralma alatt, de a Körös-telepeken feltűnő vonaldíszes elemek már nem a szatmári csoport emlékei, hanem az AVK idősebb szakaszához tartoznak. Valószínűnek látszik, hogy a barci-réti telep a Körös-kultúra késői periódusában keletkezett, a Hortobágy területéről húzódott dél felé, és önálló telepet alkotott. A területen végzett hitelesítő ásatások és terepbejárások azt bizonyítják,82 hogy kisebb közösségek ütöttek itt tanyát, és - a természeti környezethez alkalmazkodva - a vadászat volt az élelemszerzés fő forrása.

 

A KÖZÉPSŐ ÚJKŐKOR. A FIATALABB VONALDÍSZES KERÁMIA

A Közép-Alföldet elfoglaló AVK a korai újkőkor végén kerámiája alapján még egységes művelődési képet mutatott, amely a korszak végén széttöredezett, és nagyobb tájegységeken jellegzetes csoportok alakultak ki. A gazdasági szint azonos volt, de a kerámia jellegzetességei lehetőséget, adnak csoportok elkülönítésére. A fiatalabb vonaldíszes

kerámiában a Dél-Alföld szempontjából a tiszadobi és a szilmegi csoport hatása a legerősebb.83 A belső fejlődés határvonalai a kutatás mai szintjén részben még tisztázatlanok. A lassú fejlődés egy dél felé való terjeszkedést indít el, amely igen sűrű településsel szállja meg a Tiszazug területét és a Körösök vidékét. Ezt a területet hódítják el a Köröskultúra népétől. Apró, vízparti települések ezek.

A fiatalabb vonaldíszes kerámia egyik fő csoportja a Hortobágy szélén alakult ki, és egy jellegzetes kevert műveltséget hozott létre, amely leginkább a kerámia technikájában és díszítésében érvényesült. A durva kerámiára a sima vagy ujjbenyomásos bordadísz a jellemző, míg a karcolást mint vonaldíszes sajátságot szaggatott, apró bemélyedések jellemzik.84 Nagyon gyakran készítik a belülről kinyomott dudorformát az edény hasán, amely a felismerés egyik kritériuma. Ezt a típust első hazai lelőhelye után szilmegi csoportnak nevezik. Kronológiai helyzetét meghatározza az a körülmény, hogy a zömében a Közép-Alföldre korlátozódó csoport anyagában több helyen megjelennek a Bükk hegység területéről származó, szintén a középső újkőkorba keltezhető bükki kultúra cserepei. Tiszta telepe a hódmezővásárhelyi határból még nem ismert, de hatása ebben a korszakban megnyilvánul az ezt a területet uraló középső újkőkori kultúrában.

A vonaldíszes kultúra déli terjeszkedésében sajátságos keverék típust hoz létre a Szarvas környéki lelőhelyeken, ahol már a Körös-kultúra időszakában is erősebb vonaldíszes közösségek éltek; s ezek befolyásolták a Körös-csoport kerámiáját. A középső újkőkor folyamán itt találkozik a délre hatoló tiszadobi, illetve szilmegi csoport, és ebből alakul ki a Szarvas-ér-parti típus, amely a Körös-vidék középső újkorának korai szakaszát alkotja.85 Emlékei csupán szórványos leletekből ismertek. Díszítése alapján ide köthető a Mártélyón talált, kunyhó formájú agyagedény, amely a lakás formájára is utalást ad. Az ovális alakú, lapos aljú kunyhómodell összeszűkülő szája jelzi a bejáratot, míg a tetején jelentkező bütyök a tűzhely füstkivezető nyílására utal. A modell felületét háromvonalú, enyhén karcolt, íves vonalsávok fedik, amelynek technikája lehetőséget ad az ebbe a csoportba való besorolásra. A terepbejárások is arra utalnak, hogy a vonaldíszes kerámia fiatalabb szakaszának önálló telepeivel számolni kell Hódmezővásárhely térségében is, amelyre a Gyúló-ér menti település hívta fel a figyelmet.86 A dél felé terjeszkedő vonaldíszes kerámia azért nem tudja birtokba venni a Dél-Alföld területét, mert a Körös-kultúra megszűnése után egy új, déli irányból jövő hatás éri a területet a vincai kultúra kisugárzásaként.

A Duna észak-balkáni határán - mediterrán hatásokra - magas szintű teli kultúra alakult ki, elsősorban földművelésre alapozva gazdálkodását. Az egymást érő égei-anatóliai hatások révén nagyarányú expanzív terjeszkedés indul el észak és délnyugat irányában a IV. évezredben. Átlépve a Duna vonalát, a Temes, Aranka, Maros vonalán halad Erdély felé,87 illetve veszi birtokba a Duna-Tisza köze déli részét, és felhatol a Duna mentén a mai Paks vonaláig. Ezt a kevert jellegű, déli színezetű anyagot Vinca-Tordos-kultúrával jelöli a szakirodalom, de a magyar kutatás bánáti kultúrának is nevezi Banner János névadása nyomán, az Ószentiván VIII. lelőhely anyagára építve.88 A határ a vincai és a szakálháti csoport között a Száraz-ér volt, azonban a kölcsönhatások nemcsak a határzónában, hanem a jóval északabbra eső területeken is érvényesülnek. Ez az újabb, dél felől jövő áramlás fontos választóvonal a Dél-Alföld történetében, s meghatározójává válik a neolitikum késői korszakának fejlődésében.

A szakálháti Bakay-tanyán89 feltárt telep 26 gödrében kevert jellegű cserépanyag volt, amelyet a kutatás mai állása szerint három komponensre bonthatunk. A legerősebb meghatározó vonás a vincai elemek jelenléte, amely formákban és díszítőelemekben jelentkezik. Jellegzetes vincai forma Szakálháton a tömör talpcső, amely a bánáti kultúra egyik vezérformája, kehely, illetve tál alakú felső résszel. Tipikus vincai vonás a kettős csonkakúpos, éles hasvonalú táltípusok gyakori jelenléte. Mindkét típus ismeretlen volt eddig az Alföld területén. A díszítőminták közül a párhuzamos vonalak közötti tűzdelés a Vinca-Tordos-periódus legáltalánosabb díszítőformája. Megjelenik a karcolt halszálkaminta, a hálós dísz és a meandervonal, amely több kultúrának is sajátja.90 Jellemző vonás a vörös bevonat az edények felületén, amely tovább erősíti a déli befolyást. Szakálháton előkerült egy háromszög fejű, csapott arcú, nőt ábrázoló idoltorzó a karcsonkok ábrázolásával. Ez szintén új elem az emberábrázolásban, és előzménye a végső kifejlődésnek, az ölbe tett, felékszerezett kéz ábrázolásának, amely a neolitikum végén jelentkezik. Bár Szakálháton nem került elő Spondylus kagyló, a késő Vinca-kultúra területén mind a Bánátban, mind Olténiában, s a Cernavodá-kultúrában egyaránt előfordul. A Görögországtól Közép-Németország területéig jelentkező Spondylur-Metek a szakálháti csoport széles körű kereskedelmi tevékenységére utalnak. Különösen a korszak vége felé terebélyesedik ki a kölcsönös kapcsolat, s egyre több szakálháti importáru található a Vinca B vége és a Vinca C rétegeiben.91 A másik komponens az AVK fiatalabb csoportja. Jellegzetes formája a félgömbforma, a tökedény alapformára visszavezethető típus (13. kép). A másik a kissé befelé tartó szájú, bomba formájú edény, amely gyakran kiöntőcsővel van ellátva (14. kép). Mindkét forma gyakori a tiszadobi csoportban, de megtalálható a bükki kerámiában csakúgy, mint a minden keveredés nélküli, fiatalabb vonaldíszes kerámiában. A durva kivitelű edényeken megjelenik az egykörmös, teljes felületet beborító csípett dísz, jelentkezik a Körös-reminiszcenciákra utaló csípett díszítés és a pszeudobarbotin technika, amely szintén vonaldíszes sajátság. Feltűnően gyakori a szakálháti anyagban a bordadísz, amely legtöbbször ujjbenyomásokkal tagolt és ferde vonalú. A finomabb kerámián jelentkező soros tűzdelés, a perem alatti pontsor a szilmegi csoport hatását jelzi az edény belső oldalából kidudorodó ún. gomolyabütykös kerámiával együtt.

A harmadik komponens a vékony falú kerámián domborodik ki, ahol az alapmotívum a vékonyan karcolt vonalak közötti vörös színű festés.92 A karcolások legtöbbször hullám-, illetve egyenes vonalúak, és teljesen megegyeznek a dunántúli fiatalabb vonaldíszes kerámia anyagával. A kultúra a Dunántúlon kívül a Gödöllői-dombságot is birtokolta. A csoport egyes közösségeinek délre való mozgása, illetve hatása alakította ki a szakálháti csoport kevert színezetű kerámiaművességét. Erre a keveredésre utal a nehezékek többféle formája, így az AVK kultúrára jellemző lapos forma, illetve a déli eredetű, körte alakú hálósúly is.

A csoport belső időrendjének meghatározása csak a folyamatban levő, nagyméretű publikációk (Vésztő, Battonya-Gödrös, Parázs-tanya) elkészülte után várható.93 Az eddigi anyagból két horizont különíthető el. Az egyik a korábbi, amelyet a szakálháti lelőhely képvisel. Ebben túltengenék az AVK sajátságai. A másik a Lebő-Felsőhalmon Móra Ferenc,94 majd Trogmayer Ottó által feltárt lelőhely,95 amelynek alapján hosszú ideig Szakálhát-Lebő-csoport néven publikálták az e körbe tartozó emlékanyagot. A lebői Felsőhalmon is két réteget tudott megkülönböztetni Trogmayer Ottó, de mindkét réteg anyaga a fiatalabb periódushoz köthető. Túlsúlyban már a meandroid elemek jelentkeznek, de velük együtt megjelenik az arcos edény mint a vonaldíszes kerámiához tartozó sajátság, amely egészen Vincáig eljut. Külön csoportnak látszik a Békés megyei terület, amelyben a lebőihez hasonló kerámia jelentkezik, de sokkal erősebbek a földrajzi közelség miatt a szilmegi elemek.96

A kultúra temetkezéséről kevés adatunk van, s területünkhöz legközelebb Dévaványán kerültek elő a zsugorított, legtöbbször melléklet nélküli, esetleg kőeszközökkel eltemetett csontvázak. A kultúra kronológiai helyzetének megítélésében fontos szerepet játszanak a telepeken megjelenő más kultúrák importdarabjai. Lebő-Felsőhalmon Móra Ferenc a zselizi kerámia jellegzetes díszítőmotívumait találta meg a kottafejes kerámia elemeivel együtt. Mindkettő Észak-Dunántúl, illetve Szlovákia irányából jutott el a Zagyva völgyén keresztül a Tisza mentén Lebőig.97 Az említett kultúrák importárut tartalmazó lelőhelyei az említett folyók mentén végigkísérhetek. Ez a jelenség már behatárolja a szakálháti csoport kronológiai helyzetét. Párhuzamosan él együtt a vonaldíszes kerámia fiatalabb szakasza, illetve a szakálháti csoport a Tarna mentén csakúgy, mint Szarvas környékén. A horizontális sztratigráfia alapján arra lehet következtetni, hogy a fiatalabb vonaldíszes kerámia az idősebb, és csak a korszak végén élnek egymás mellett. Biztos sztratigráfiai lelőhelynek tekinthető Dévaványa-Simasziget,98 ahol a fiatalabb vonaldíszes kerámia, a szilmegi csoport, illetve a szakálháti csoport egymáshoz való viszonyát meg lehetett figyelni. Az alföldi fiatalabb vonaldíszes kerámia szállta meg a Körös-kultúrától rég elhagyott folyó menti hátat. Jellegzetes gödrös településen élt.

Valószínűleg ugyanez a népesség nagyon erős szilmegi hatásokkal házalapot épített a gödrök fölé, s a szakálháti csoport gödrei vágták el a ház alapját. Hogy ez csupán helyi vonatkozásban helytálló sztratigráfia, vagy nagyobb területre érvényes, azt több, hasonlóan szerencsés megfigyelésnek kell tisztáznia. Nincs eldöntve még, hogy meddig húzódik a szakálháti csoport alsó határa. Ebben a kérdésben éppen úgy megoszlanak a vélemények, mint a tiszai kultúra kezdetét illetően. A vésztői, battonyai települések arra utalnak, hogy a viszonylag késői szakálháti telepek átfejlődnek a tiszai kultúrába, és teljesen eltűnnek a vonaldíszes elemek. A probléma csupán az, hogy a békési területen a Szakálháttól mentes tiszai kultúra csak egy-két tell településen jelentkezik, míg a Közép-Tisza vidékén csak a szakálháti típus van meg, kifejezetten önálló tiszai telepek nélkül. A szakálháti csoport kronológiájának megközelítő tisztázása megszüntette azt a zavart, amely a tiszai és a szakálháti csoport közé egyenlőségjelet téve, a késő neolitikus kultúrát korai időre datálta. Ennek nyomai a külföldi szakirodalomban máig is gyűrűznek.

 

A TISZAI KULTÚRA

Elnevezése a legszerencsésebben fejezi ki a művelődést, mert szorosan tapad a Tisza folyásához az északi síkságtól a déli szakaszig, és csupán a beleömlő mellékfolyók torkolatvidékét veszi birtokba. Az 1876-ban előkerült első töredék óta a kutatástörténet különböző álláspontokat foglalt el a kultúra időrendjét és származását illetően. A kutatás mai állása szerint tiszai kultúrán a késő neolitikumnak azt az alföldi csoportját értjük, amelyben a klasszikus meanderdíszes kerámia a szakálháti csoport vonaldíszes motívumai nélkül, önálló, keveredés nélküli lelőhelyeken és elterjedési területtel jelentkezik.99

Önálló nagyobb telepei a Tisza három szakaszán mutatkoznak: a déli szakasz a Körös torkolatától délre eső rész; ez az Aranka folyóig terjedő dél-alföldi terület, ahol előtte a szakálháti csoport népe élt. Különösen sűrű településeit a Szentesig terjedő szakaszon találjuk. Nagy telepei közül   Szegvár-Tűzköves,100   Kopáncs-Kökénydomb,101   Kistanya,102 Gorzsa-Cukor-major,103 Lebő B104 említendő, amelyeken jelentős ásatások folytak. Ehhez a területhez kötődnek az őscsanádi, óbesenyői,105 csókai lelőhelyek.106 A települések nem távolodnak el a folyó egykori vízrendszerétől, és a teli, illetve teliszerű, több rétegű település az általános. Hódmezővásárhely 150 km2 nagyságú területén 10 tiszai lelőhely ismert, míg ugyanekkora területen a Körös-kultúrában 22 lelőhely jelentkezik, amely jelzi a település rendszerében beállott változást.

A lelőhelyek másik területe a Szolnoktól az Eger-patakig terjedő terület,107 a harmadik központ pedig a Tisza magyarországi szakaszának északkeleti része, amely túlnyúlik az országhatáron Munkácsig, és kiterjed a Bodrogközre is.

 

A település rendszere

A déli települési rendszerre a kökénydombi feltárások mutatnak rá. A település a Tisza egykori vízrendszeréhez tartozó és a főággal is összeköttetésben álló Köldök-érre támaszkodik. A folyómeder mélysége és a kiemelkedő hát mai legmagasabb pontja között 3,5 m a szintkülönbség. A település magva a folyóparton mintegy 175 m hosszan és 60-70 m szélességben feküdt (6. ábra). A település víztől való határa a 75 m-t nem haladta meg. Ez a terület 10 500 m2-nek felel meg, amelyből feltárásra került 2300-2500 m2, a település központjának 1/5-e. Itt 26 ház feküdt. A részleges feltárás ellenére a területen 3 települési csoport rajzolódik ki, az egyik a Szabó-tanya környéke, a terület legmagasabb pontja. 10 ház állott itt (9., 13-21. sz.). A még számításba vehető területeken 3-5 ház lehetett. A szondázások és a terepalakulat miatt lehatárolt csoportnak tarthatjuk. A második csoport a Kovács-tanya mögött terült el, és csak 5 ház került itt feltárásra (22-26. sz.), de a térszíni adottságok alapján - részben a tanya alatt és az ettől nyugatra fekvő területen - legalább annyi ház állott, mint a Szabó-tanyán. A harmadik csoport a Kapocsi-tanyától délre eső terület, itt 10 ház feküdt (1-8., 27., 28. sz.), és ahol még legalább 10 ház jelenlétére lehet számítani.

Ettől a három csoporttól elkülönül az ifj. Vörös-tanya területén levő negyedik települési csoport. Ez szintmagasságában is eltér az előbbiektől, sőt azoktól lapos mélyedés is elválasztja. Összefüggő településként mintegy 3000 m2-re számíthatunk, amiből mindössze 350 m2 került feltárásra 2 házzal (11., 12. sz.). Az eddigi adatokból úgy tűnik, hogy ez a rész ritkábban lakott volt, a házak nagyobb távolságra álltak egymástól. A kökénydombi település kétrétegű. Az érpart mentén levő csoportok a település II. szintjéhez kötődnek. Ekkor volt a legnagyobb a település, és egy időben 40-50 ház állott a 15 000 m2-nyi területen.108

 

 

Kevésbé feltárt a kopáncsi Kis-tanya lelőhely. A telep a Kökénydomb mellett húzódó Köldök-ér keleti részén, azzal szemben fekszik mintegy 400-500 m-re. Kifejezetten part menti településről van szó, innen 3 ház került elő. Kis település lehetett; a feltáratlan területen lényegesen több települési jelenségre nem számíthatunk. Leletanyagából arra következtethetünk, hogy Kökénydomb alsó szintjével egykorú. Mivel a telep nem tűzvész által pusztult el, hanem feldúlták, feltételezhető, hogy az itteni lakosok - a kökénydombi telep legnagyobb kiterjedésekor, a második szakaszban - áttelepültek.

A gorzsa-Cukor-majori lelőhely is a kiemelkedő háton fekszik, ugyanannak a vízrendszernek a partján, mint a kökénydombi Kis-tanya, de attól 3 km-re. A teli település nagy kiterjedésű, 3 m vastag kultúrréteggel. Legmagasabb, orrszerűen kiugró részén a két települési réteg határozottan elkülönül. A felső réteg házai 110, az alsók 160 cm mélyen találhatók, és az eltérés a kerámiaanyagban is jelentkezik. A terület kisfokú feltártsága miatt a település formája még nem elemezhető, csupán annyit lehetett megállapítani, hogy a házak sűrűn egymás mellett állottak, közel a vízparthoz.

Valamennyi eddig ismert tiszai település között Szegvár-Tűzköves a legnagyobb, mintegy 110 000 m2 területtel. A 3 m vastag teliszerű réteg itt is 2 kultúrhorizontot mutat. A feltárt házak a felső rétegben (Kökénydomb II.) szórt jellegűek, de egyes területen csoportosak. Az alsó szint volt a nagyobb kiterjedésű. A házak itt szinte ugyanarra a helyre épültek, többszöri megújítással, s így rövid idő alatt vastag réteg halmozódott föl.

 

Házak

Az újkőkori kultúrák közül a tiszai kultúra házait ismerjük a legalaposabban.109 A Kökénydombon elsőként feltárt házalapok valamennyi dél-alföldi telepre jellemzőek. Általános a szegletes alaprajzú vagy a lekerekített sarkú forma, amely az egykorú felszínen kissé a földbe ásva állott. A padló kiképzésében a döngölés, sározás, letapasztás fordul elő. Ez utóbbi sok esetben csupán a házalap egyes részeire terjed ki. A házak tetőszerkezete ollófás, oromléces. Az ollófapárokat a tetejükre fektetett és odagúzsolt oromfa fogta össze. Erre akasztották vagy támasztották a szarufákat, és a szarufához kötötték a vízszintes irányú léceket. A ház oromfalát hasított dorongokból készítették, ezeket ujjnyi hézaggal egymás mellé sorakoztatták, s fecskerakásszerűen betapasztották. A házak ajtónyílásai az elülső oldal felé nyíltak, kb. 55-60 cm átmérővel. Fölötte a háromszögű mezőt timpanonszerűen, díszítetten kiképezték, mint az 1929. évi feltárás 3. házánál, ahol a timpanon alsó szélessége és magassága 60 cm, a trapéz felső éle 25 cm.110 A ház tetejét kívül-belül vastagon sározták, s a kitapasztott falat meszelték, amely szintén déli eredetű. A házak alapterülete 5,5-40 m2 közötti nagyfokú szórást mutat, az átlagméret azonban a 20-25 m2. Hosszanti mérete 4-9 m, szélessége 3-4 m között váltakozik. A házakban tűzhely van, amelynek nincs állandó helye, hiszen arra törekedtek, hogy a kunyhó olyan részére kerüljön, ahol a füst kivezetése biztosított. A házak egy-osztásúak, a kökénydombi 22. házban a tárolóedények a ház egyik homlokfala mellett csoportosultak; az egyosztású ház így rendeltetésében két részre különült: raktárra és lakótérre. A készlettartó edények elhelyezése a bejárattal szemben és az oldalfalak mentén a leggyakoribb. A háztartással összefüggő kisebb edényeket egy csomóban találjuk, pl. a 27. ház tűzhelye mögött, amiből arra következtetünk, hogy azok egykor polcon álltak. Az oldalfalak mellett talált egyes kisebb edények a házszerkezet kiálló ágcsonkjaira voltak akasztva. A ház üresen maradt része szolgált alvóhelyül, legtöbbször a hosszanti falak mentén, külön oldalon a férfiak, külön a nők számára, a szegvár-tűzkövesi megfigyelések alapján.111 Néhány ház sarkában szövőszék is állott, mint pl. a 19. házban, ahol körte formájú agyagnehezékek tükrözik a függőlegesen álló szövőszék formáját.

A nyeregtetős, kunyhó formájú háztípuson kívül a felmenő falú ház építési technikáját is ismerték. Ilyen volt a kökénydombi 17. ház. Alaprajza 9X2,80 ni nagyságú téglalap. Az egész padló tapasztott volt. Az alapot hasított, kerek gömbfákra rakták, amelyet a ház hossztengelyére merőlegesen, sűrűn egymás mellé helyeztek úgy, hogy szinte összeértek. Erre került a sározás, majd a tapasztás. A felmenő falak létét a délkeleti oldal keskeny részén megmaradt falcsonk bizonyította. A fal sárkoloncokból épült, amelynek elsimításával nyerték az egyenletesebb felületet. A tetőszerkezet a vékony falon nyugvó gerendákból állott, amelyre nád vagy szalma került sározás nélkül Ez a felépítés a fecske-rakásos építkezés legkorábbi hazai emléke. 8 m hosszú, hasonló házalap került elő 1969-ben a Kapocsi-tanyán, ahol a fal kívül-belül tapasztott volt, és a belső oldalon a meszelés nyomai megmaradtak a hatalmas paticsdarabokon. A felmenő falú házakban nem volt tűzhely. Feltűnő a hosszúságuk a mellettük levő nyeregtetős házakhoz viszonyítva. Mivel egy települési csoportban csak egy-egy ilyen típusú házat találtunk, használatát illetően a kultusz célját szolgáló építmények közé soroljuk.

A házakban levő gödrök vagy peremesek, vagy tapasztottak. Inkább a melegítés célját szolgálták. A sütés-főzés a telepen kívüli nagyobb, peremes tűzhelyeken folyt. A tűzhelyeken kívül a különböző formájú gödrök is részei a településnek. Ezek egy része szabályos, kitapasztott, s így gabonásveremként használhatták. Vannak speciális célra készült gödrök, mint pl. a Tűzkövesen talált halfüstölő gödrök, amelyekbe lépcső vezetett, s az óriás csukák és harcsák csontjai a szabályos gödör alján szinte anatómiai, sorrendben feküdtek. A legtöbb gödör szabálytalan alakú, ezek agyagkitermelésre szolgáltak.

 

Gazdálkodás

Az újkőkori műveltségek között az élelemtermelést a legmagasabb fokon a tiszai telepeken ismerjük. A központosított nagy települések a földművelő kultúra központjai is voltak. Termesztett magvat keveset ismerünk; Kökénydombról és a gorzsai telepről csupán néhány égetett búzamag került elő, viszont Szegvár-Tűzkövesen az árpa (Hordeum dischon) és a tönkölybúza (Triticum spelta) kalászainak lenyomata is fennmaradt.112 A gabonatermelés nagy méretét igazolják a hombárok. Mivel évről évre szükség volt rájuk, állandó helyük a házban, esetleg a házon kívül található. Az 1942. évi ásatás 1. házában talált 9 tárolóedény űrtartalma kb. 7001 lehetett, ami 9-10 000 kg gabonának felel meg. A földművelést csont- és kőkapákkal végezték, de annak, hogy az eke már itt is meghonosodott - mint ezt Makkay János feltételezi -, nincs reális alapja.113 A gabonatermesztés mellett jelentős az állattartás, amelynek arányai és fajösszetétele a kultúra három elterjedési területén különböző. A déli területeken a háziasított állatok aránya csupán 36%, amiből a kökénydombi telepen 31 % a szarvasmarha, és csak 5% a sertés. Gorzsán a csontanyag 79%-a származik háziállatból, ebből 65% a szarvasmarha, a disznó 5,1, a kecske, juh 3,7%. A szegvári telepen feltűnik a ló (Equus sp.J, valószínűleg vad formában, bár a korai kurgánsíros népmozgalmak révén a tiszai kultúra végén megjelenhetnek a Pontus vidékén szelídített lovak is.114

A paraszti gazdálkodás mellett az élelemszerzésben továbbra, is jelentős marad a gyűjtögetés. A kagyló fontos táplálkozási forrás volt. A települések fekvése kiemeltté tette a halászatot, amelyről a harpunák, a vetőnyilak, a hálósúlyok és az óriási tömegben megmaradt halpikkelyek és halcsontok tanúskodnak. A vadászatot csupán néhány csontból készült nyílhegy jelzi az állatcsontok mellett.

 

Anyagi kultúra

A kő megmunkálása a Körös-csoport óta lényegesen nem változott. A baltában a trapéz alakú forma került túlsúlyba. A kökénydombi kőanyag származáshelye főleg az Erdélyi-Érchegység területe. Csókán 29 kőzet- és ásványféleséget állapított meg Koch Sándor. Ez a nagy választék azt erősíti meg, hogy egy-egy telep lakossága maga gondoskodott a kő nyersanyag beszerzéséről, időnként az e célból kirajzott férfiak összegyűjtötték a használható kőzetet, amiből a telepen szerszámok készültek. A kőeszközök közül csupán a buzogány körül alakultak ki különböző nézetek. Általánosságban fegyvert látnak benne. Ennek a felfogásnak is van helye: rangjelzés szerepet tulajdonítanak neki. A kőbuzogány ritka, s így a különleges célt is mutatja. Csalog József a tűzfúró és fúrókészség lendkeréknek való alkalmazását tételezte fel róluk.115 A lapos, két oldalról lecsiszolt típusnál ez a funkció elfogadható, de a szépen polírozott példányokban hatalmi jelvényt látok, ahol a keskeny furat túl szűk ahhoz, hogy fegyverként használhassák. Nagy értéket képviselt a homokkő. Ebből készültek az őrlőkövek és óriási mennyiségben a csiszolókövek. A csontművesség neolitikus szinten mozgott; az eszközök vagy a vadászott, vagy a háziasított állatok csontjaiból készültek. Csak ebben a kultúrában fordul elő minden telepen a nagy gonddal készült, egy- vagy kétszakás, agancsból való szigony, harpuna (15. kép). Kökénydombról több mint 20 került elő. A nagy halak elejtésénél használták. Külön típus a vetőszigony, amely inkább az apróvadak vagy madarak elejtésére szolgált, és lényege, hogy a kidobott vagy kilőtt agancsot, illetve agancscsúcsot a felhasználás után visszahúzták a rajta levő lyuk segítségével.

 

Ékszerek

A kő jelentős alapanyag az ékszerkészítésnél is; csináltak belőle amulettet, de már új forma a mészkőből vágott, lapos, korong alakú gyöngy, amelyet a nyakon viseltek, vagy esetleg övként fogták össze vele a ruházatot. Továbbra is használják a Spondylus kagylóból készült gyöngyöket.

A kultúra különleges ékszere a csontgyűrű. A több tagú gyűrűk sokáig a „rejtélyes csontok" közé tartoztak (16. kép). Az elsőt Olasz Ernő találta Csókán, majd Móra Ferenc talált ugyanott többet, köztük háromtagút is. A kökénydombi 4. sír csontvázának bal mutató-, középső és gyűrűsujja 2. percén találta az elsőt Banner János hármas tagolással, míg a 7. sírból kettős tagolású gyűrű került elő. A telepeken is megtalálták a gyűrűket, többször félkész formában. A legszebb öttagú csontgyűrű telepből került elő Kökénydombról 1944-ben. A több ujjas gyűrűt Vajda László a rangjelvényekkel hozta kapcsolatba,116 viselői a munka alól felmentettek, s így ezek valóban hatalmat jelentő szimbólumok. Kökénydombon a 4. sír volt a leggazdagabb, így ez támogatni látszik Vajda László felfogását, viszont hogy a 20 sírban 4 esetben is előfordult, ez a munka alól való felmentést kizárja. Inkább lehet mágikus erejű, s csak alkalmilag viselték. Azt viszont nem lehet tagadni, hogy a gyűrűtagok száma a társadalmi rang kifejezője.

A kultúra sajátja - bár a vele rokon, egyidős, késő neolitikus kultúrákban is előfordul -a kagylóhéjból készült karperec. Kökénydombon az 5. sírban bal oldalán fekvő gyermekcsontváz karján feküdt, s anyagát tridachmának határozták meg. A 7. sírban fekvőnek szintén a bal karján volt a karperec. Gorzsán a Cukor-major 10. sírjában a bal oldalára zsugorított csontváz jobb karján találták a kettétört Spondylusból készült karperecet (17. kép). Előfordul Szentesen, valamint Kiskörén több sírban is. A karperec már a Körös-csoport népénél feltűnik mint importáru. A származás helye miatt mindig nagy érdeklődés előterében álltak a karperecek. Két kagylófajta ismert: az egyik a Spondylus gaderopus, amelynek recens és fosszilis példányaiból is készültek karperecek, csüngő-díszek. A másik a Spondylus crassicrosta, amely csak meleg tengerben él, s legközelebbi lelőhelye az Indiai-óceán. A Spondylus gaderopus előfordul az Égei-tengerben, s az Adriai-tenger nyugati medencéjében is megtalálható. így a recens fajták Kisázsiából Görögországon át érkezhettek hazánkba. A Spondylus crassicrosta a tortonai emelet középső miocénben élt, gyakori a Bécsi-medencében, a Lajta-hegység mészköves középső rétegeiben, és az Erdélyi-középhegységben is ismert több lelőhelyről, felszíni kibúvásokból. Ezt a típust képviseli a gorzsai példány, mely valószínűleg Erdélyből került ide.

Az ékszerek közül a tiszai kultúrában jelenik meg elsőként a fém, rézgyöngy, illetve karperec formájában. Szegvár-Tűzkövesen a mészkő gyöngyök közé rézgyöngyöket is iktattak, ugyanígy a Lebő B temetőben. Laposra kalapált rézhuzalból készült, csőszerűén összehajlítva. A gorzsai 2. sírban két karperec volt. Az egyik laposra kalapált karika nyitott véggel, a másik vékony huzalból, nyújtott, két csavarozással. Telepről egymásra hajlított rézgyűrű is előkerült. A réz és a Spondylus kagyló a déli kapcsolatok újbóli megerősödését jelenti, különösen a kultúra végén.

 

Kerámia

Mint minden újkőkori kultúrában, itt is a kerámiából van a legtöbb. A vastag falú, durva kivitelű edények közül egyedül a tiszaira jellemzőek a nagyméretű hombárok. Leggyakrabban a szögletes ládaforma kerül elő, amely néha sín alakú talpakkal készült, illetve láb nélkül, legtöbbször a padlóhoz tapasztva.117 Alapterületük 90X50 cm, és 45-60 cm magasak. A lebői telepen nem fordul elő, de Szegváron és Csókán is nagyon gyakori. Egyedi példány a kerek hombár két sínszerű talppal, amely a kökénydombi 25. ház előtt állt. Az edényt két függőleges borda tagolja, és a kifelé néző oldalt meanderdísz borítja. Kb. 100 1 búza fér el benne.118 Igen sok az óriás méretű, hengeres nyakú tárolóedény, amelyből a legmagasabb példány 130 cm-es. A nagyobbakat pelyvával soványított agyagból készítették, és csak termény befogadására volt alkalmas. Egyiken M alakú vésés van, amely a szakálháti csoport arcos edényeit jellemezte,119 s ezt a kultikus motívumot onnan vették át. Az M motívum Anatóliától a Balkánon át végigkísérhető, így délről került a szakálháti csoportba is.120 A nagy hombár az első települési szinthez köthető. A jó anyagú edények 60-75 cm magasságot is elérnek, s folyadék tartására alkalmasak. A nyakon vagy a vállon 4-4, ritkábban 3-3 fogantyú vagy fül helyezkedik el. Gyakori a szűk nyakú korsó, amelyet sokszor gyönyörű textilminta borít. A kisebb edények között a vezető típus a vir'ágcserépforma, a perem alatt két szívókával. Magasságuk 8-17 cm között váltakozik. A szívóka nem töltött be gyakorlati szerepet, mint ezt a kutatás sokáig tartotta, s eredetét a felfüggesztésben kell látnunk. A szívóka a kökénydombi műhelyre jellemző. Legközelebb Lebő-Felsőhalomról ismert, késő szakálháti összetételű anyagból. Kialakulásának gyökere a vonaldíszes kerámiába nyúlik vissza, és formai előzménye a kiöntős edény. A szívóka ennek már csak csökevénye, illetve végső kifejlődésében felfüggesztésre szolgáló lyuk. Két változata jellemző a déli telepekre, az egyik a keskeny, magas típus, a másik a „galléros edény", ahogyan Móra Ferenc nevezte kihajló pereme miatt. Ez csupán a gorzsai telepről került elő, feltételezhetően a Lebőn működő kerámiaközpontból szerezték be. Ez a forma eljutott Vincára is, és ott a B/2, illetve D rétegben egyaránt előfordult mint importáru, így használata hosszú ideig tartott.

Sajátos formák a talpas tálak és kelyhek. A csőtalpon álló tálak többször díszítettek, hengeres falúak, de van közöttük csúcsos peremben végződő forma is. A tálak rendkívül gazdag formakincsben jelentkeznek, legtöbb a lapos tálból van. Ezek pelyvával kevert agyagból készültek 4 fogantyúval, 5-8 cm magasak, s fenékátmérőjük 35-90 cm között váltakozik. Formai előzménye a vonaldíszes kerámia szatmári csoportjában tűnik fel, de a tiszai kultúrába délről kerül, Vincáról, illetve Vinkovciról, a Sopot-Lengyel-kultú-rán keresztül. Sajátos és gyakori az edényfedő változatos formáival. Kökénydombon a kerek, füllel vagy gombbal ellátott forma a jellemző; Szegváron ezek mellett a kúpos fedő is előfordul, de megtalálható a homorú aljú fedő is.

Az edényeken alkalmazott tartozékok különböző szerepet töltöttek be, az azonban biztos, hogy a fülek, bütykök ősi használatra utalnak. Feltűnően sok a kéz vagy láb alakú tartozék, amely a nagy edények oldalát díszíti, formájuk így már emberi alakra utal, s ezt a kézábrázolások még jobban kiemelik.

A tiszai kultúra edényművességén négyféle díszítés található: a plasztikus, a karcolt, a festett és a bevonatos.121 A plasztikusban a borda a leggyakoribb ősforma, kosárfonó technikára vezethető vissza, az ott alkalmazott függőleges tartószálakra. A tiszai kultúra idején régen elvesztette gyakorlati jelentőségét, és díszítőelemmé vált. A kultúra meghatározója a karcolt díszítés. A művészi készség miatt olyan gazdag motívumkincs halmozódott fel, hogy két megegyező darab nem található köztük. A kerámián megjelenő karcolás tartalmi megítélését illetően a régészeti irodalomban kétféle felfogás járja: az egyik kifejezetten díszítőmotívumot lát benne, és tartalmi mondanivalóját a labirintussal azonosítja,122 a másik a térkitöltő díszítés miatt - amely a végtelenségig ismételhető és négyzetes rácsrendszerbe helyezhető - eredetét a fonásban keresi. A díszítőrendszernek másik jellemző vonása, hogy a térkitöltő díszítés mezőkre osztott, amelyet osztóvonalak különítenek el egymástól 4 vagy 2 mezőre. Ősi forma a meander, amely a felső paleolitikum csontfaragásainál éppen úgy megjelenik, mint a kisázsiai Mersinben a kora neolitikumban, de jelen van a vinca-tordosi csoportban is, és ezért Csalog József ezt textilstílusnak tartja, amely nem köthető kultúrához. Alapformája a gyékényfonat, mely több kökénydombi edény alján is megmaradt a gyékényen szárított darabokon.

A festés legalább annyira jellemzője a kultúrának, mint a karcolás. Megkülönböztetünk a kultúrában égetés előtti és utáni festést, egyszínűt és több színűt. A leggyakoribb, hogy a megszáradt, csonttűvel kirajzolt vonalközöket váltakozva vörössel és egy másik színnel festették. A vörös mellett a fehér a leggyakoribb, bár a színek nagy óvatosságra intenek, mert sok esetben a kémiai bomlás következtében az eredeti szín nem határozható meg. A másik festési mód az okkerfestékkel készült húsvörös bevonat, amely a kiégetés után került rá az edényre. Ez utóbbi a tiszai kultúra végének jellemzője. A korai tiszai anyagban különleges festési mód jelenik meg, ez a fekete, keskeny és széles sávos festés. Uj módszer az edényeken a gyantabevonat is. A fekete bevonat 70 %-ban növényi gyantát tartalmaz, és a vizsgálatok szerint nyírfából, illetve bükkfából származik. Valószínűnek látszik, hogy a sávos festés is gyantaalapozásra került, és a fekete szín a vérfesték elbomlott fekete terméke. Előzménye fellép a tiszadobi csoport kerámiájában, és a szakálháti csoport közvetítésével észak felől kerül a tiszai kultúrába, amit a fafajták is bizonyítanak. A késő tiszai rétegben már teljesen hiányzik. Az edényeket kemencében égették ki, és feltehető, hogy a Szegváron talált kétaknás tűzterű tűzhely edényégető kemence volt.

 

Temetkezés

A tiszai kultúrából eddig mintegy 240 sír került elő. Kökénydombon 20-at tártak fel. A rítus a zsugorítás, kelet-nyugati tájolási iránnyal. Edénymelléklete csupán a 9. sírnak volt, ahol a fej mögött félgömb alakú, mellette díszített, virágcserép alakú edény feküdt. A férfisírokra a kőbalta, a penge stb. a jellemző, de használják az ékszert is, pl. a farkas fogaival ékesített gyöngysort. Férfisírban találták a fejdíszhez tartozó, kagylóhéjból készült gombokat is. A női sírokban gyakori a kagylógyöngy mint nyakék, karperec vagy ruhát összefogó öv.

A kökénydombi temetőnek csupán egy részét tárták fel: az 1-6. sírok sort mutatnak, a 10-13. kis csoportnak tűnik, a 7-9., 14-15. szétszórtan helyezkedik el. A 16-20. sírok a telep különböző helyeiről kerültek elő, szegényes mellékletekkel. A feltárt házakhoz viszonyítva a sírok száma kevés, de a mellékletük azonos, így egy közösségbe tartoztak. Hódmezővásárhely-Gorzsán 13 sírt tártak fel. Valamennyi zsugorított, észak-déli, illetve északkelet-délnyugati tájolással. A 3. sír kettős temetkezést mutatott, férfi és női csontvázzal. A férfinél csak a húsáldozatra utaló állatcsont, a nőnél a fej mögött bögre, a bal karon pedig karperec volt, a fej mellett állatfog. A 2. sírból került elő a már említett réz karperecpár. A 10. sírban találták a Spondylus karperecet, de az ásatás előtt a lelőhelyről Rózsa J. már adományozott egy Spondylus karperecpárt a múzeumnak. A gorzsai temetőben kevesebb a gyöngy, megjelenik viszont a réz, több az edény, s ez a temető késői voltával függ össze. Szegvár-Tűzkövesen 65 sír került elő 2 rétegben, a feldúlt sírok száma azonban a 100-at is meghaladja. Az alsó réteg zsugorított csontvázai igen szegényes mellékletűek, a felső azonos Kökénydombbal. A férfiaknál a jobb, a nőknél a bal oldalra fektetés megkövetelt szokás volt. Kettős temetkezésűek a 23., 26., illetve 27-28. sírok. Viselet szempontjából új jelenség a csonttű, ilyen feküdt a 15. sír koponyája mögött; 16,8 cm hosszú, 1,5 cm szélességű, vége lyukas. A telepről több példány ismert, gyakran díszítve is volt. Mind a férfiak, mind a nők hosszú hajukat csavarták fel a csonttűre.

Szokás a halottak gyékénybe való csavarása, s van már példa halotti lepelre is lenből és bőrből, sőt a láda formájú koporsó is általános a vésztői telepen, valamint a szegvári telep alsó rétegében. Szegváron, a 14. sírban a fej alatt és a lábaknál mutatkozó fakorhadékok alapján alacsony, dikószerű fakeretet tételeznek fel, amelyet gyékénnyel vontak be, s erre fektették rá a halottat.

A temetkezés valamennyi tiszai telepen még a településen belül található, nincs még elkülönült temető. A csoportos temetkezés a nemzetségi szervezeten belül történt, a nagy- és elemi családok temetkezési helyére utalnak. A hasonló korú kiskörei temető anyagából ítélve az átlagos élettartam 21,7 év volt mindkét nemnél. Feltűnő a halandóság igen magas aránya, amely a reproduktív idő (19-49 év) első szakaszából jelentkezik.

 

Müvészet, kultusz

A figurális művészet legkiemelkedőbb újkőkori alkotásai a tiszai kultúrában összpontosulnak. A legmagasabb művészi fokot a zsámolyon ülő „istenszobrok" jelentik, melyekből a 22. ház padlószintjén került elő két példány 1942-ben.123 Az egyiket „Kökénydombi Vénusz I." néven ismeri a világ (I. kép, 1.). A mell ábrázolása, a nemi háromszög jelzése egyértelműen kifejezi női voltát, amit méltóságteljes ülésmódja még csak megerősít. A rajta levő díszítés a ruházatot jelzi, a karján levő karperec mutatja, hogy teljes ornátusban ábrázolták, s ezt a húsvörös bevonat még jobban kiemeli. A csúcsba futó perem kiegészítéséről éles polémia folyt Csalog József és a szerző között, de a kérdés ma sincs végérvényesen lezárva, hiszen az előkerült analógiák alapján mindkét kiegészítés lehetséges. A „Kökénydombi Vénusz"-nak valószínűleg nem volt háromszög alakú feje, az arcot a kiegészített helyen ábrázolhatták sematikus, bekarcolt vonalakkal csakúgy, mint sok más kökénydombi töredéknél. A „Kökénydombi Vénusz II." nyúltabb forma (I. kép, 2.), erősen kiegészített, nemének meghatározása bizonytalan. A medencerész kiképzése nem nőre jellemző, bár az enyhe steatopygia a cernavodái, férfialakot mutató idolokon is fellép. Ez a példány jellegében is más. Hiányzik a kéz ábrázolása, más a testtartás és a motívumkincs is. A „Vénusz I."-ben a nyugalom, az állandóság, a fenség testesül meg, kifejezi a termékenység és az ősanya képzetét. A „Vénusz II."-ben a társat kívánta megmintázni a művész, aki megtermékenyítőként szerepel.

A szegvár-tűzkövesi településen is két példányban - nagyrészt épen - került elő a zsámolyon ülő szobor egy-egy ház padlójáról. A „Szegvár I." jelzésű példány (II. kép, 1.) háromszögű, plasztikus fejdíszítésével valódi szobornak minősül, s bár a nemi jelleg feltüntetése hiányzik, biztosan férfialak.124 A mellére tett kéz tartása azonos a „Kökénydombi Vénusz í." antropomorf edényével. Az istenséget itt is ornátusban ábrázolták, de övet visel, amelyről valamilyen fegyver csüng alá. Csupán a combok közepétől van rajta vörös bevonat, ami azt mutatja, hogy a ruházattal nem fedett részt festették, ami a temetkezési rítusnál is megfigyelhető. A kultúra kimagasló alkotásának legfőbb értéke, hogy az istenséget attribútumával együtt ábrázolták. A jobb vállon éllel a testre fordított, meghajlított szerszám van, amelynek nyelét a jobb markába szorítja. Az attribútum feloldására két megoldás van. A lelet ásatója, Csalog József az attributumot a zalaszentmihályi, balatoni csoporthoz köthető, meghajlított, görbe rézeszköz alapján görbe kardnak tartja, s úgy véli, hogy ezzel olyan istenfélét ábrázoltak, aki mintegy helyettesítője a földi uralkodónak. Ilyen istenségképzet csak ott jöhetett létre, ahol a társadalmi fejlődés erre már megérett. A szobor Kiklád-fejformájából, tartásából az Ozirisz-kultuszt megelőző előképre gondol. Makkay János az attributumot sarlónak véli, és az ábrázolást Kronoszt jelképező férfi istennek tartja. Dél-Európában, a tiszai kultúrát megelőző időben, a gazdasági viszonyok miatt a korábbi női istenségek mellett kialakul a férfi istenség tisztelete. Sokat vitatott az attribútumnak Kronosszal való feloldása, mert a monda szerint az eget a földtől sarlóval vágták el, de ennek legkorábbi írásbeli nyoma i. e. 1600-ra vezethető vissza. A legújabb leletek Kisázsiából és Izrael területéről Makkay János feloldását látszanak igazolni, ahol az i. e. IV. évezredbe keltezhető, elefántcsontból készült sarló és idol egy leletegyüttesben fordul elő. Van arra is kísérlet, hogy a kökénydombi női istenséget valamilyen közelebbről meghatározható mondához fűzzék, és itt a Földanyára, Gaiára gondolnak.

A másik tűzkövesi zsámolyos szobor az F ház padlóján feküdt (II. kép, 2.), kétségívül nőábrázolás.125 A szobor torzó, a hengeres nyaknál letört a fej, de az is lehet, hogy a dorongidolok formájában ábrázolták a fejet és az arcot. Rendkívül gazdag díszítése, lapos teste a fafaragás előzményét őrzi. Mind Kökénydombon, mind Tűzkövesen több, zsámolyon ülő töredék került elő, s feltehető, hogy ezek a nagycsaládi szervezethez köthetők. Több jelenség arra utal, hogy a kettős főistenség a tiszai kultúrában tért hódított. Ezt jelzi a szegvári áldozati oltár kettős arcábrázolása, a kettős reliefek és talán a kökénydombi nagy készlettartó edény kettős táncoló párja. A férfiábrázolás is egyre gyakoribbá válik a tiszaival egykorú lengyeli műveltségben is. Előzményei a két- és több fejű idolok a déli területeken, pl. Vincán vagy a rosti példánynál, amelyben biztosan két felnőttet ábrázoltak. Megjelenik Thesszáliában is, ahol a Dimini DIII. periódushoz kötik. A férfiábrázolás megjelenése a matriarchális társadalmi szervezet bomlását jelenti. A leszármazás még lehet továbbra is matrilineáris, de a városi kultúra kialakításával, az állattenyésztés fokozásával egyre inkább előtérbe kerül a család apaágon való számontartása.

A trónuson ülő istenszobrok mellett az arcos edények játszanak nagy szerepet a tiszai kultúra népénél. A szakálháti csoport végén már nagyon gyakori, még tovább finomul, és a csúcs a tűzkövesi darabokon jelentkezik,126 ahol a haj, illetve a hajkendő ábrázolása is megtalálható. Ezek rendeltetése is kultikus, a házi istenek közé soroljuk őket. Általában a házi szentélyben állottak. Sokszor jelentkeznek a készlettartó edényeken is. Az egyik díszített, festett kökénydombi töredéken levő arcábrázolást magyarázhatjuk úgy is, hogy a figyelő szemek az istenek védelmező gondoskodását fejezik ki a vetőmag fölött.

A kis méretű önálló idolokon az emberi test megformálásának kétféle megfogalmazása nyilvánul meg. Álló helyzetben, teljes alakban ábrázolták pl. a kopáncsi Kis-tanyai példányt. Gyakori a lapos forma is, mindig fej nélkül, és az arc legfeljebb háromszögű kiképzésben jelentkezik. A magas színvonalú ábrázolások mellett ezek az idolok szinte gyur-maként hatnak, és nem tévedünk, ha bennük a korábbi őstisztelet megőrzött maradványait gyanítjuk.

A kultúra legmonumentálisabb művészeti emléke a kökénydombi oltár,127 amely másodlagos helyen, egy elhordott ház omladékai között feküdt. A szinte ép példány mellett egy töredékes, azonos méretű oltár felső lapja is előkerült (18. kép). Rendeltetését illetően Banner János oltárnak, Csalog József széknek gondolja, de mindketten a kultusszal hozzák kapcsolatba. A teljes felületet osztómezőkkel ellátott meanderdísz fedi, amely a labirintus jelképe. Az alsó részén kereteit háromszög van, amelyet az istenanya szimbólumának tart a kutatás, a közepén levő arcábrázolás a megszületendő gyermek képe. Tehát az istengyermek mítosza jelenik meg az arcábrázolásban. A zsámolyszerű tárgy alsó éle 60, a felső 30 cm, trapezoid alakú, a leghosszabb éle nem díszített. Ez arra vall, hogy fekvő helyzetben lehetett, s ezzel a felével támaszkodott a szentély falához. Fontos lenne azt tudni, hogy a töredékes példányon milyen ábrázolás volt, mert feltételezésünk szerint itt is a páros istenkultusz emlékeit találtuk meg.

A kultusszal függenek össze a szögletes aljú, kerek felső részű oltárok, amelyek szinte minden épen maradt házban megtalálhatók. A kultusz körül kialakult szertartásokhoz kapcsolódnak a csörgők, amelyek közül csupán a kökénydombi állatfejes darab128 tölthetett be gyakorlati szerepet, a többi olyan kicsi, hogy nem alkalmazható közösségi szertartások kellékeként. A kis méretű példányok közül a legjobb a gorzsai példány, jól kidolgozott arcábrázolásával és ruházatára jellemző karcolással.

A tiszai kultúra sokrétű kultuszában a kőbalta szerepét lehet még kiemelni. A kökénydombi 1940. évi ásatás során a Szabó Sándor tanyáján talált hombár alakú edények valóságos magtárt képeztek. A talált nagy edények űrtartalma 12-15 hl. Az edények között, a padló nívóra sározott szegletes hombár 4 sarka alatt l-l kőbalta, illetve annak töredéke volt elhelyezve. A hombár sarkai alá épített kőbaltának valamiféle erőt tulajdonítottak. Az, hogy a letapasztott hombár alá helyezték, a védelmet az egész magtárra kiterjesztette. Ahogy az arcos urnák, amelyben a vetőmagot tartották, „az istenek védelme alatt állnak", úgy itt a kőbalták óvják a közösség készletét az ellenséges erőktől, a 4 égtáj felől jöhető támadás ellen. Nem egyedülálló jelenség ez Vésztőn. Hegedűs K. áldozati együttesben, kis méretű hombár belsejében, a sarkokon egy-egy kőbaltát talált égetett állatcsontok között. Egy másik, láda alakú kis hombárban hasonló jelenséget észlelt. Kiskörén, a tiszai telepen, a ház bejáratának padlószintjébe élével felálló kőbaltát helyeztek. Ezek a példák azt mutatják, hogy a baltarítus a hiedelemvilággal hozható kapcsolatba, és korai előzménye a vas mágikus erejében hivő népi babonáknak. Az elemek tombolása a természet ölén élő embert mindig félelemmel töltötte el. Rémet lát a viharfelhőben, sárkánylidércek, vasorrú bábák, garabonciások nyargalnak bennük. Az emberek gondolatvilágában a gonosz hatalmak olyan erők, amelyek szüntelenül támadnak. Ezért verik fejszével a határt, mert ettől lecsendesül a vihar. Zivataros időben baltát tesznek a küszöbre, hogy a villám ne csapjon be a házba. Jégeső ellen is kést vagy baltát helyez az ember a küszöbre, s így annak felálló éle továbbkergeti a felhőt. A násznép az esküvőről jövet szekerce fölött lép át, a szülésnél az ágy alá teszik a baltát, hogy az elvágja a gonosz hatalmát. Ezekben a kiragadott, egész Európában meglevő hiedelmekben az erő forrása a vas, amely legyőzte a rossz szellemet, s az azóta fél tőle. Mindig, minden időben a legfejlettebb anyaghoz kötődik az erő és a baltakultusz. A szokás a temetkezéseknél is megfigyelhető. Aszódon éllel felfelé álló baltát helyeztek a sírba, a thesszaloniki (szaloniki) Nea Nikodémiában a csontváz szájában találták, s ez egyben jelzi is azt az irányt, ahonnan a kultuszt átvették.

 

Időrend

A tiszai kultúrában a Dél-Alföld területén 3 fejlődési szakasszal számolunk.129 A korai tiszai kultúra gyökerei a szakálháti csoportból erednek, és újabb déli népelemek hatására fejlődnek tovább. Így van egy átmeneti szakasza, a Tisza I. A, amelyben még sok a szakálháti elem. Ez jellemzi a békési csoportot, amelyet a vésztői ásatás sztratigráfiailag is igazolt. Ugyanez a helyzet a Lebő A telepen is. A kifejlett Tisza I. B-ben már csak nyomokban él a szakálháti és más vonaldíszes elem. Fogyóban van a vinca-tordosi hatás is. Ezt a települési szintet a legtisztábban Szegvár-Tűzköves alsó rétegsora, Kökénydomb alsó szintje és Lebő A egyik szintje képviseli. A kerámiaanyagban gyakori a fekete festés és a bevonatos edény. A vonaldíszes sajátságokat a cölöpvázas objektumok őrzik. A mellékletadás még szegényes. A második fejlődési szakaszt klasszikus tiszainak nevezhetjük. Ide köthető Kökénydomb-Szegvár-Tűzköves felső rétege, a kopáncsi Kis-tanya, valamint több vásárhelyi lelőhely. Rétegtanilag Vésztőn, Battonya-Gödrösön is igazolható. Ehhez a korhoz kötődnek a nagy művészi alkotások, ekkor burjánzik el a meander, itt jelenik meg a réz, a mészkő gyöngy, ami a lengyeli kultúrát kialakító déli hatásból származik.

A harmadik szakaszt ismét két horizontra különítjük, az egyik a késő tiszai A kultúra. Legjellemzőbb telepe a Gorzsa-Cukor-major, Lebő-Alsóhalom, ahol a kerámián a textilminta egyre alárendeltebb szerepet játszik, s leginkább a kelyhen, talpas tálon, virágcserépformán őrződött meg. A kerámia eddigi vörös színe helyett a szürke lesz az uralkodó, díszítésként apró kerek, átfúrt vagy pszeudobütykökkel. A késő tiszai kultúra B fokozatát B. Kutzián Ida nevezte el gorzsai csoportnak,130 ezzel ismét Hódmezővásárhely területéről elnevezett, elkülönülő leletanyagot ismert meg a világ. Dominál benne az önálló formák mellett az apró bütykös, kihajló peremű tál, a bütyköket összekötő vonalvésések,131 a talpas tálak, amelyek előzményei a korai rézkor deszki csoportjának (19. kép).

 

7. térkép. Újkori és rézkori lelőhelyek Hódmezővásárhely határába,.

 

LELŐHELYJEGYZÉK A 7. TÉRKÉPHEZ

0 Körös-kultúra O Vonaldíszes kerámia kultúra Bodrogkeresztúri kultúra
1. Belváros, polgári iskola 1. Barci-rét, Balogh-tanya 1. Lenin út
2. Nagy  János  utca,  Halász- 2. Szakálhát 2. Ipoly utca
porta 3. Nagysziget, Gyúló-ér 3. Kotacpart, Vata-tanya
3.    Nagysziget, Gál-tanya 4.    Nagysziget, Újhelyi-tanya 4. Nagysziget, Gyúló-ér 4.    Szakálhát 5.    Kishomok, Lenin Tsz
5. Kopáncs, Nagy Szabó Pál- Tiszai kultúra 6. Kardoskút, Dénes-tanya
tanya 1. Kopáncs, Kökénydomb 7. Aranyág
6. Kopáncs, Szabó  István-tanya 7. Kopáncs, Técsy-tanya 2. Kopáncs, Kis-tanya 8. Kopáncs, Kis-tanya
3. Gorzsa, Cukor-major 9. Kopáncs, Técsy-tanya
4. Nagyfa 10. Kishomok, Szilágyi-tanya
8. Kopáncs, Zsoldos-tanya 5. Térehát, Olasz-tanya 11. Nagyfa
9. Gorzsa, Kovács-tanya 6. Solt-Palé 12. Hunyadihalom
10. Gorzsa, Vermeshalom 7. Solt-Palé, Tatárhalom 13. Tatársánc
11. Batida, Magonya-tanya 8. Fecskés, Muzsik-tanya  
12. Batida, Határ út 9. Aranyág V Badeni kultúra
13. Gorzsa, Pócsy-tanya 10. Székkutas, Kakasszéki-ér 1. Nagysziget, Gál-tanya
14. Szőlőhalom   2. Kopáncs, Szenti-tanya
15. Bodzáspart,   Bakay-,   Pap-, Tiszapolgári kultúra 3. Kopáncs, Lelik-tanya
Banga-tanya 1. Szabadság tér 4. Batida
16. Kotacpart,  Vata-tanya 2. Népkert 5. Gorzsa, Köveshalom
17. Hámszárítóhalom 3. Bodzáspart 6. Szőlőhalom
18. Solt-Palé, Égető-tanya 4. Kotacpart, Vata-tanya 7. Bodzáspart
19. Mártély, Korhányhalom 5. Szakálhát, Diószegi-tanya 8. Kotacpart
20. Fecskés, Muzsik-tanya 6. Mártély 9. Szakálhát
21. Fehér-tó, Szücs-tanya 7. Aranyág 10. Solt-Palé
22. Fehér-tó, Tóth-tanya 8. Krétasziget 11. Kishomok, Lenin Tsz
23. Kardoskút, Sportpálya 9. Kökénydomb 12. Barci-rét
  10. Földvári út 13. Tatársánc
  11. Nagytatársánc 14. Hatablak
  12. Kék-tó  
  13. Kenyere-ér  
  14. Kenyere-ér  
  15. Kenyere-ér  
  16. Lelei út, Diófás  

 

A gorzsai telepnek - bár rétegtani viszonyai nem teljesen tisztázottak - van olyan része is, ahol már nem jönnek elő a meanderdíszes cserepek (20. kép). Változás következik be ekkor a gazdasági életben is. Előtérbe lép az állattartás, s ebben kiemelkedő szerephez jut a szarvasmarhatartás. A teli település lassan megszűnik, az egyrétegű telepek válnak általánossá. A bütykös kerámia megjelenését a herpályi népcsoportot kialakító kisebb népmozgáshoz lehet kötni. Az azzal egyidős és abban jelentkező fehér festés a gorzsai csoportban is fellép. Lehetséges, sőt egyre biztosabb, hogy a gorzsai csoportot az anyag részletesebb megismerése után ki kell venni a tiszai fejlődési sorból, s átmenetként kell szerepeltetni a korai rézkor felé.

A tiszai kultúra fejlődése hosszú folyamat, ugrásszerű változás csak akkor következik be, amikor - a déli hatások mellett - népelemek is vonulnak északra a Duna vidéke felől. Ez a kora tiszai A kultúra végén következik be. Ekkor válik magas földművelő kultúrává, erős törzsi szervezettel, kevés, de nagy központokkal. A radiokarbon adatok alapján a Tiszai. B-t és Il-t i. e. 3940± 120, illetve más lelőhely alapján a Tisza Il-t i. e. 3850± 60-ra keltezik. Abszolút időben legkorábbi megjelenését i.e. 3000-re, a klasszikus tiszait 2800-2700 közé, megszűnését pedig 2600-2500 közé tesszük (7. térkép).

 

2. A rézkor

Az 1876-ban Budapesten megtartott VIII. Ősrégészeti és Embertani Kongresszuson Pulszky Ferenc132 meggyőzően bizonyította az addig előkerült rézleletek alapján, hogy a Thomson által megállapított őskori hármas felosztáson - kő-, bronz-, vaskor - Magyarországon változtatni kell; a kő- és bronzkor közé az önálló rézkort is be kell iktatni. Akkor a rézeszközök száma 42 volt, ma meghaladja az 1000-et. Hillebrand Jenő, Patay Pál és B. Kutzián Ida kutatásai nyomán az önálló rézkor polgárjogot nyert hazánkban a régészeti irodalomban s több ország szakirodalmában. Vannak országok szomszédaink körében is, ahol az újkőkort felváltó korai rézkort aeneolitikumnak nevezik (Románia, Csehszlovákia stb.), s a korszak végét átmenetnek tartják a bronzkor felé. A hazai kutatás 3 fő horizontot különböztet meg: kora, java és késő rézkort.

 

A rézkor korai szakasza: a tiszapolgári kultúra

Tompa Ferenc 1929. évi, Tiszapolgár-Basa-tanyán végzett ásatása alapján kapta a rézkor korai szakasza a tiszapolgári kultúra elnevezést, amely az ország keleti részét, a Tiszántúl területét népesítette be legsűrűbben. A Nagyalföld késő újkőkori autochton lakossága továbbél, mégis - a klimatikus viszonyok miatt - nagy változás következik be a gazdálkodásban és a társadalmi szerkezetben. A beköszöntő szárazabb klíma az állattartást léptette előtérbe, s különösen felfutott a szarvasmarha tartása, de emellett a -közben visszafejlődött - kis kérődző állatok tenyésztése is jóval nagyobb szerepet kapott. A késő neolitikumra jellemző teli települések megszűnnek, ezeket az ország minden részén egyrétegű települések váltják fel. A kevés, de nagyméretű törzsi központok helyett sűrű, apró települések keletkeznek, amelyek a téli és nyári szállások rendszerére utalnak. Ezt a felfogást látszik igazolni a teleptől elkülönült, önálló temetők használata, amely a társadalomban megindult korábbi átrétegződésre is utal.

A tiszapolgári kultúrát a kutatás kezdetén hazánkban is kőrézkornak (aeneolitikumnak) nevezték.133 B. Kutzián Ida ezt a korszakot feldolgozva, területi és kronológiai elhatárolást tudott elkülöníteni. A földrajzi helyzetnek megfelelően a Tisza mentén a tiszapolgári, a középső szakaszon a kisrétparti, a déli szakaszon a deszki csoport különül el. 134

A korai rézkor Hódmezővásárhely területén a deszki csoporttal kezdődik, a Tiszapolgár I. horizonttal, amelynek leletei a Gorzsa-Cukor-major területéről ismertek. A már ismertetett gorzsai csoportból belső fejlődés révén alakult ki. A kifejlett tiszapolgári kultúrát a korábbi temetőcentrikus kutatás miatt a sírokból ismerjük jobban. Temető részletei kerültek elő a Népkertben (6 sír),135 a szakálháti Diószegi-tanyában (1 sír),136 a bodzásparti Banga-tanyában (3 sír),137 valamint a kotacparti Vata-tanyában nagyobb temetőrészlet138 (17 sír).

A népkerti temető a vasútállomástól 500 m-re délkeletre, a laktanya és a Szentesi út, illetve a vasútvonal között feküdt. Az ott végzett földmunkák során mintegy 50 sír pusztult el, így méreteiben megközelítette a Polgár-Basa-tanyán talált temetőt, ahol a feltárt 64 sír mellett számukat az elpusztultakkal együtt 75-re teszik. A Gazdapusztai Gyula által végzett hitelesítő ásatás 1963-ban két ép sírt eredményezett, amely érzékelteti a temető jellegét és gazdagságát. A jobb oldalra zsugorított fektetés a férfi-, a bal oldalra zsugorítottak a női sírokat jelzik. A sírok irányítása dél-észak, dél-délkelet-észak-északnyugat volt, fejjel délnek irányítva. A jellemző sírrítus mellett a halottakat bőséges edénymellékletekkel látták el, amelyet a 2. sír bizonyít. A sírban a nagyméretű, virágcserép formájú bütykös edény a kultúra egyik vezérformája. A másik a talpcsöves edény (21. kép), a talpcsöves tál, amelynek nagyobb és kisebb példányai feküdtek a sírban. A csontváz bal alkarján két réz karperec volt, a váll felett pedig pattintott kova nyílhegyek jelzik, hogy az eltemetettben férfit kell keresni. A temető a Tiszapolgár A horizonttal kezdődik, és a leletek alapján úgy látszik, hogy mikorra a java rézkor már kialakult, a temető használatával felhagytak.

A népkerti temetővel egykorú a szakálháti Diószegi-tanyában talált sír. A kelet felé irányított csontváz a bal oldalán feküdt, fejénél 7 edénnyel, közöttük 4 talpcsöves edény, 1 pohár és 2 mély tál (22. kép). A csontváz nyakán 96 márványgyöngyből való nyaklánc volt két kis rézkarikával, amelyet a gyöngysorba fűztek. A halottat bőséges áldozati húsétellel is ellátták. Az arc előtt fél birka teteme feküdt. Ha a megfigyelés helyes, a sírhoz tartozik még egy részleges kutyatemetkezés is. A kutyák eltemetése a korai rézkorban nem szokatlan, ismert a névadó lelőhelyen is. A sír jellegzetes csőtalpas edényei miatt inkább a Tiszapolgár B horizontot képviseli.

Sok problémát vetettek föl a bodzásparti Banga-tanyában előkerült sírok. Az egyik sírt feldúltan találta Banner János olyan lelőhelyen, ahol a badeni kultúra telepe is megtalálható. A sírból a gyermek koponyája maradt meg, és a közelében levő 3 edény bizonyítja, hogy a síregyüttest a badeni kultúra népe által vágott gödör dúlta szét. A 2. sír a badeni cserepet tartalmazó gödör alján feküdt, jobb oldalán edényekkel. Közvetlenül mellette 3 edény volt, amelyet az ásató szimbolikusnak tart. A problémát a sírok és a badeni telep egymáshoz való viszonyának kérdése okozta, amelyet Banner János is különbözőképpen ítélt meg.139 Ez okozta a polémiát Csalog Józseffel szemben,140 aki az ószentiváni első sír alapján a badeni kultúra elsőbbségét kívánta bizonyítani. A Szabolcs megyei Székelyen talált sztratigráfia véglegesen eldöntötte a kérdést, s így a korai rézkort a Dél-Alföld területén is a tiszapolgári kultúra képviseli.141

Legnagyobb részben a kotacparti Vata-tanyán talált temető került feltárásra. A felásott 17 sír igen kis területen, 50-60 m2-en, rendszertelenül helyezkedett el. Az irányítás kelet-nyugati volt, illetve az attól északra vagy délre való eltérés az általános. Erre a temetőre is a halottak zsugorítása a jellemző. 8 bal oldali, 3 jobb oldali temetkezést sikerült pontosan megfigyelni, továbbá 3 koponyát, a többi viszont feldúltsága miatt megfigyelésre alkalmatlanná vált. Az edények számának csökkenése, főképpen pedig a tájolási különbség jelzi, hogy ez a temető már eltér a népkertitől. A 7. sír ugyan még gazdag volt edényekben (5), de inkább a 3-3 melléklet a jellemző. A temetőt Tiszapolgár B és Bodrogkeresztúr A periódusba kell sorolni. A kökénydombi bolygatott sír nem értékelhető,142 csupán adat arra, hogy a kultúra népe ott is megtelepült. A Szakálhátón előkerült északnyugat-délkeleti tájolású női csontvázat Párducz Mihály a korai rézkorba tartozónak véli, elsősorban a mellette levő jellegzetes tiszapolgári telepjelenségre utaló cserepek miatt.

A sírok mellett egyre több települési nyom jelzi a kultúra elterjedését. Biztos települési helynek minősíthetjük Kökénydombon Kovács Sándor tanyáját, Bodzásparton a Bangatanyát143 és Nagy tatársáncon a Zöldi-féle téglagyárat.144 Banner János ebbe a korba tartozónak véli a szórványos lelőhelyeket: a belterületi Szabadság teret,145 Aranyágon a római katolikus plébánia földjét146 és a határból származó, de közelebbről meg nem jelölt leleteket.147 B. Kutzián Ida ebbe a kultúrába sorolja a nagyfai Tisza-parton a krétaszigeti lelőhelyet.148 A most folyó topográfiai kutatás a Kingéci-réten, a Napkori-tanya mellett fedezett fel nagyobb kiterjedésű telepet. Biztos telepnek látszanak a maroslelei út mentén, a Diófás-határrészen észlelt cserepek.149 A Hódmezővásárhely északkeleti részén végzett terepbejárás nyomán Vályi Katalin a Kék-tó partján, Zöldhalomtól délre mintegy 1 km-re nagy kiterjedésű, deszki csoporthoz köthető telepet talált. A város északkeleti részén végzett terepbejáró munka során Galántha Márta a Kenyere-ér déli partján két lelőhelyet rögzített, de az északi partján is lehet egy biztos lelőhellyel számolni. A terepbejárás Pap erén és Tarjánvégen is eredményezett olyan nyomokat, amelyek a tiszapolgári kultúra telepére utalnak. A településről a teliszerű feltárások hiányában szinte semmit sem mondhatunk; a megfigyelők hasonló házformára gondoltak, mint amellyel már Kökénydombon találkoztunk, a tapasztás azonban nem olyan általános. Más területeken végzett megfigyelések arra utalnak, hogy kétfajta háztípus volt: a bélmegyer-mondoki dombon négyszögletes alakú házalap került elő cölöplyuk nélkül, viszonylag vastag sározással.150 A leletanyag igen korai, magán viseli a gorzsai csoport jegyeit. Az alapterület kis méretű (2,5X4 m), amely megfelel az újkőkor végi házformák nagyságának. A másik típus a cölöpvázas ház vesszőfonással, amely már Kenderesről ismert.151 Ez a típus van túlsúlyban, és ez a forma felelt meg legjobban az állattartásra berendezett gazdálkodásnak. A telepanyagból a csoportok érintkezését illetően a tatársánci lelőhely a legtöbbet mondó, ahol a kisrétparti csoport jellegzetes, pontdíszes, mészbetétes kerámiája alapján a Tiszapolgár B horizonthoz köthető.152 A Közép-Magyarországra jellemző kisrétparti csoport a hódmezővásárhelyi határ északi részéig nyúlik le, és Szentes környékén már bőségesen előfordul.

A tiszapolgári kultúrát a radiokarbon vizsgálatok alapján i. e. 3300-3100, míg a történeti kronológia alapján i. e. 2300-2150 közé datálják.153

 

A bodrogkeresztúri kultúra

A kotacparti Vata-tanyában feltárt kora rézkori és az ugyanott előkerült bodrogkeresztúri kultúrába sorolható sírok (23. kép) már felvetették annak lehetőségét, hogy a két műveltség genetikailag kapcsolatba hozható egymással; és esetleg egy temetőt alkotnak. A tiszapolgár-Basa-tanyai temető teljes feltárása adott arra lehetőséget, hogy a mindkét kultúrához köthető sírok mellett megtalálták az átmeneti típusokat. Ezzel elsősorban bizonyítani lehetett az edényformákon keresztül a tiszapolgári kultúrából való átfejlődést.

A Vata-tanyán az épület nyugati oldalánál kerültek elő a tiszapolgári sírok,154 s mint láttuk, Tiszapolgár B-vel kezdődik és Bodrogkeresztúr A-val folytatódik B. Kutzián Ida elemzése alapján. A keveredés nélküli bodrogkeresztúri kultúra sírjai a tanya keleti oldalán feküdtek. 26 sírt tártak fel belőlük. Ebből 6 sír annyira feldúlt állapotban volt, hogy semmi megfigyelést nem lehetett tenni róluk. A halottakat zsugorított helyzetben temették el, keleti tájolással. Az ettől való ingadozások feltételezhetően az évszaknak megfelelő napállást mutatják, és így a temetés időszaka megközelítően kimutatható. A temetési szokásokban kialakult konvenció a férfiaknak a jobb, a nőknek a bal oldalra való fektetése, amely az Égeikum területén már az újkőkorban kialakult. A férfisírokban a fej közelében elhelyezett kovakések a vadászat, illetve a férfivá érés szertartásának emlékét őrzik, míg a női sírokra a mészkőből vagy márványból apróra szeletelt gyöngyök a jellemzők nyakékként, karkötőként vagy esetleg a ruhát összefogó övként. Leggyakoribb melléklet a kerámia, s ebben vezető forma a tejesköcsög. Az edények vagy egy csomóban az arc előtt, vagy az arc és a térd táján, illetve a fej mögött fekszenek. A köcsög mellett a bütykökkel tagolt virágcserépforma, a csésze a jellemző; a két kultúra közötti átmenetet viszont még a talpcsöves edények jelzik.

 

A szakálháti típusú rézbalta, egyéb rézeszközök, ékszerek

A Bakay-tanyán 4 rézkori sír került elő. A 3. sírban jobb oldalán fekvő, zsugorított csontváz feküdt kelet-nyugati tájolással, fejjel északnak, 115 cm mélyen. A koponya fölött szürke kovapenge volt. A koponya előtt két csészét és egy tejesköcsög alakú edényt találtak. A jobb kéznél feküdt a rézbalta.155 A balta éle sarkos, oldala aszimmetrikus, egyoldalas öntésű. Nyele hosszúkás, teljes hossza 13 cm. A szakirodalom ezt a formát szakálháti típusnak nevezi, s ezzel újabb régészeti elnevezéssel találkozunk, amely Hódmezővásárhelyhez kötődik. A szakái háti sírokat B. Kutzián Ida a Bodrogkeresztúr B-be datálja.

A város belterületén, a görögkeleti templom mellett, a Lenin utca, Felszabadulás út és Szántó Kovács János utcák által határolt területen, 3 m mélyen, a kék agyagban a kultúra vezérformája, egy tejesköcsög került elő 1952-ben.156 Az őskorban egy földhát keresztezte ezt a területet, amelyet a hitelesítés rétegei mutattak meg. Az edény sírhoz tartozik, de a feltörő víz miatt a sírt feltárni nem lehetett. Ez a sír önálló temetőre utal. Nem nagy sírszámú temetők vannak a bodrogkeresztúri kultúrában, 50-100 közötti sírszámmal tárták fel a legnagyobbakat, s használati idejüket 150-200 évre teszik.

A bodrogkeresztúri kultúra sírjait tárta fel Gazdapusztai Gyula 1968-ban a kishomoki Lenin Tsz központjában.157 A több kort rejtő domb közepén feküdt a bodrogkeresztúri temető, amelyből 6 sírt tárt fel. A sírok a B fokozatból valók, s megegyeznek a már említett többi java rézkori temető mellékletanyagával. Ami a kishomoki lelőhely kiemelt voltát jelenti, az az, hogy a sírok fölött igen vékony rétegben a késő rézkor - badeni kultúra -telephelye került elő. A Szabolcs megyei Székelyen talált sztratigráfia helyessége a Dél-Alföld területén is beigazolódott, a tiszapolgári kultúrát itt is a bodrogkeresztúri kultúra váltotta fel, illetve azután keletkezett a badeni kultúra. Banner János, B. Kutzián Ida a rézkor kronológiáját újból elemezve bebizonyították, hogy a Csalog József által Kiskőrösön talált bodrogkeresztúri sír fiatalabb, mint az ott fekvő badeni telep. Csalog József mindvégig kitartod elgondolása mellett, amelyet azután a kishomoki sztratigráfia megdöntött. Banner János és B. Kutzián Ida álláspontja az egész ország területére általános érvényű lett.158

A kertészeti vállalat Ipoly utcai (13. sz.) telepétől kb. 200 méterre - a Gazdapusztai Gyula által hitelesített népkerti, korarézkori síroktól nem messze - 1967-ben 4 sírt tárt fel Bokorné Nagy Katalin.159 A sírok nyugat-keleti tájolásúak; s a rézben való gazdagság miatt érdemel figyelmet a temetőrészlet. A 3. sír csontvázának bal karján rézből készült, többszörös csavarozású, lapos karperec volt, a 4. sírban kerek átmetszésű réz karperec, s a sír gazdag edénymellékletekben is. Lehetséges, hogy a két temető összetartozik, és hasonló a helyzet, mint a kotacparti Vata-tanyán talált temetőknél, hogy a temetkezés a kora rézkorban kezdődik és a java rézkorban folytatódik.

Zsugorított, melléklet nélküli csontváz került elő Solt-Palén, amelyet Párducz Mihály ebbe a korba sorol.160 Igen fontos egy Mártélyon előkerült sírlelet is gazdag anyaga miatt.161 Az edények mellett gyöngy nyaklánc volt a sír melléklete. A sír a Tiszapolgár B, Bodrogkeresztúr A időszakhoz köthető, tehát az átmenet idejére. Bár kívül esik a hódmezővásárhelyi határon, tájilag ide köthető a Mindszenten előkerült sír,162 amelyben egy spirál karperec és egy északi típusú, retusáltan csiszolt kőbalta volt. A csontváz derekán 274 mészgyöngyöt, 3 hegyes és 2 diszkosz alakú gyöngyöt találtak. A réz összetétele arra utal, hogy a karperecet termésrézből készítették, mert csak nyomokban lehetett kimutatni a Ni, Fe, Zn, Ag elemeket.

Igen fontos adat, hogy az utóbbi időben a határ keleti részén is megtalálták a kor sírjait. A Cinkusi-dűlő nyugati szegletében, Dénes János 615. sz. tanyájában, az Aranyaderet kísérő ér mindkét partján évek óta kerültek elő zsugorított csontvázak. Olasz Ernő 1957-ben végzett feltárásából az 5. sz. sír tartozik ebbe a korba. A bal oldalán fekvő, feldúlt, zsugorított csontváz mellől tejesköcsög töredéke került elő.163

Valószínűleg sírleletekhez kapcsolódnak a szórvány rézleletek is. A nagyfai Tiszakanyarban, a töltéskészítés során, állítólag hasra fektetett csontváz mellől került ki a kultúra legfejlettebb rézeszköze, a kettős ellentett élű rézcsákány egy tejkova nukleusz kíséretében.164 A kopáncsi Kis-tanyában szórványként talált rézkés165 szintén jellegzetes rézeszköztípusa ennek a kornak, s ezek is inkább sírokból valók, mint telepről. Az Aranyágból az alföldi vasút építésekor vörösréz balta került elő.166 Ugyancsak szórványnak tekinthető a kopáncsi Técsy-tanyáról származó, ellentett élű rézfokos.167 Nagyméretű lapos rézvésőt találtak Kishomokon a Szilágyi-szőlőben még a múlt század folyamán.168 Ismeretlen helyről, de a vásárhelyi határból származó rézkést őrzött a gimnázium gyűjteménye is.169 Ez utóbbi leletek részei lehetnek a korszakot jellemző depóleletnek is, mint amilyen Szeged-Szilléren került elő.170 E korszak gazdag rézanyaga az erdélyi és észak-magyarországi rézlelőhelyekről származik, és nagyarányú cserekereskedelmet tételez fel távoli vidékekkel. Hogy ezekben a depóleletekben vándoriparosok készletét kell-e látnunk, akik viszik a nyersanyagot, amelyet azután a helyszínen öntenek szerszámmá, vagy a közösség elásott vagyonát, esetleg áldozathoz tartozó kultuszt, ezt a kutatás egyértelműen még nem döntötte el.

Országosan 106 lelőhelyről 678 sírt ismerünk, viszont a településkutatás éppen hogy csak megindult. Biztos lelőhelynek tekinthető a szakálháti Bakay-tanya,171 ahol a mean-derszerű díszítés nem a bükki kultúra hagyatéka - mint azt akkor az ásató Banner János gondolta -, hanem a bodrogkeresztúri népé. A másik jól meghatározható lelőhely a nagytatársánci Török-tanya.172 A nép gazdálkodásában az állattartásé volt a vezető szerep; és Tatársáncról a Bos taurus, az Ovis aries, a Capra circa és a Sus scrofa domesz-tikált változata a sorrend a háziállatok között. A telepen bőségesen találták a Bos primigenius vadászott csontjait is. A közölt adatok az országos átlagnak megfelelők, amelyekből a szarvasmarha 36, a juh és a kecske 20, a disznó 17%-ban szerepel, a tulok 10, a szarvas 6, a vaddisznó 5, az őz 3 %-kal van képviselve.173

A java rézkort B. Kutzián Ida 14C-s adatok alapján i. e. 3100-2700-ra, illetve a történeti kronológia alapján 2150-2000-re keltezi.

 

A hunyadihalmi csoport

Rézkorkutatásunk újabb eredménye a hunyadihalmi csoport elkülönítése a bodrogkeresztúri kultúrán belül, mely annak legkésőbbi korszakát képviseli. Az elnevezés ugyancsak a vásárhelyi földhöz fűződik, ahol 1935-ben Török Gyula,174 majd Banner János végzett ásatásokat. A szokatlan formájú kerámiát analógiák hiányában a késő bronzkorba, a kora vaskorba, majd később a kora bronzkorba keltezte.175 B. Kutzián Ida a bodrogkeresztúri kultúrát két fázisra osztotta, és a tiszapolgári temető D horizont-, jába sorolta be a hunyadihalmi csoport leleteit.176 Vezérformája a szürke színű, rövid nyakú csésze, a kis hajlású fül alatt benyomott, félkorongos végződéssel. A csoportnak két fő centruma van: az egyik a Dél-Alföldön, amelynek egyik lelőhelye a Hunyadihalom, a másik a Tisza északi vidéke, ahol Tiszavalk, Tiszafüred, Balsa, Tiszalúc-Sarkad-puszta a legismertebb lelőhelyek.177 Az utóbbi lelőhelyekről biztosra vehető, hogy a csoport népe cölöpvázas, vesszőfonatos épületekben lakott, ami a gazdag állatállomány tar-. tásának is megfelelt. A csoport már a bodrogkeresztúri kultúra A fázisában is megjelent. A temetők és telepek egymáshoz való viszonyában Patay Pál úgy látja, hogy néhol egymás mellett él a két csoport, amely a korszak végére úgy összeötvöződik, hogy az utóbbiak kerámiai formakészlete dominál. A csoport délről húzódik északra, ahol ütközik a Laznany-csoporttal, és továbbnyomul a Zlotnik-csoport irányába, a Kárpátokon túli területre. Dél-alföldi kialakulása összefügg azzal a nagy népmozgalommal, amely a Fekete-tenger északi vidékéről kiindulva véget vet a Dél-Alföld autochton fejlődésének, és csírájává lesz a bronzkor kialakulását megelőző folyamatnak. A Fekete-tenger északi partján nomadizáló nép élt, amely már megszelídítette az ott nagy csordákban élő vadlovat, és „forradalmasította a közlekedést", elindítója lett a nagy népmozgásoknak. A törzs-, illetve nemzetségfők kurgán alá temetkeztek, és ettől kapta műveltségük a nevét, amely sok helyi színezetet takar. Az i. e. IV. évezredben lerohanják a földművelő tripolje műveltség nagy telepeit, és két irányban törnek nyugat felé. Az egyik közvetlenül keletre tart, a másik déli irányban támad, és mozgásba hozza az Al-Duna területén élő népeket. A Kétegyházán feltárt, Jamnaja-kultúrához köthető 4. kurgán alatt bodrogkeresztúri kultúrához tartozó telepet talált Gazdapusztai Gyula. Az 5. sz. halom alatt Cernavodá III.-Boleraz jellegű anyag került elő.178 A bodrogkeresztúri telep hunyadihalmi leleteket tartalmazó anyagai a Sálcufa IV-ből kerülnek az Alföldre, s Havasalföld felé, délre irányulnak tovább. A kurgán kultúra már a Sálcufa H-III-ban is megjelenik, és a petresti kultúra esik támadásuk áldozatává. Ennek a vándorlásnak végső akkordja a hunyadihalmi csoport kialakulása a Dél-Alföld területén.

 

Badeni kultúra

A Hódmezővásárhely-Bodzásparton végzett ásatások irányították rá a figyelmet egy olyan sajátos műveltségre, amely nemcsak a Dunától keletre elterülő területekre jellemző, mint az eddig tárgyalt korszakok emlékei, hanem kitölti az ország egész területét, sőt Szlovákiában, Románia nyugati részén, Jugoszlávia északi részén is megtalálható, és nyugaton a Bécsi-medence a határa.179 Kevés olyan anyagcsoport van, amelynek kronológiai, származási kérdéseiben annyi változás következett be, mint a badeni kultúrában, és a nagyon felgyorsult kutatás ellenére a még ma is fennálló kérdések csak további elemzésekkel, új ásatási anyagokkal dönthetők el.

A badeni kultúrát a kutatás kronológiailag általában a késő rézkorba utalja, de vannak hívei annak a felfogásnak is, hogy a bronzkort kialakító, átmeneti időszak volna tartalmilag a jobb besorolás. A korban nagy egységnek felvett és szinte országonként másképpen nevezett komplexum Bolerazra, Badenre és a kostolaci horizontra különül. Az, hogy ez a három egység egy kultúra különböző területi és kronológiai származéka, vagy genetikailag önállók-e, vitatott. Egyben közös az álláspont, hogy Boleraz kronológiailag a legidősebb.180 Területileg a legnagyobb kiterjedésű, és magában foglalja Morvaország, Szlovákia, Dunántúl területét, ahol a lelőhelyek sűrűn jelentkeznek,181 de az Alföld területén is egyre több lelőhely válik ismertté. Eredetét délnyugat felől származtatják, amelyben jelentős szerepet játszanak a helyi kultúrák (Lasinja, Retz, Gajar); és ezekből ötvöződik össze a bolerazi csoport, amely azután megindít egy badenizálási folyamatot.

Hódmezővásárhely területén a bolerazi csoport emlékeit még nem ismerjük. A badeni kultúra lelőhelyei a már említett bodzásparti Banga-, Balogh-, Bakay- és Pap-tanyában fordultak elő, s valószínű,182 hogy egy nagyobb nemzetség központi településével van dolgunk. A kultúra emlékei a solt-paléi Égető-tanyából183, a barci-réti Balogh-tanyából184, anagyszigeti Gál-tanyából185, a kopáncsi Szenti-186 és Lelik-tanyából187 ismertek a Gyúló-ér mentén. Az Aranyad-ér melletti dűlőben Fényes Márton 304. sz. tanyáján találtak néhány ide köthető cserepet.188 Ugyancsak telepről származó emlékeink ismertek Kotac-partról189, Szakálhátról190, Tatársáncról191 és Batidáról192. A földeáki út elágazásától délkeletre a topográfiai munka új lelőhelyet fedezett fel. Valószínűleg nagy kiterjedésű telep fekszik a Gyúló-ér mentén, a Nagysziget közelében. Új lelőhelyeket regisztrált Galántha Márta a kotacparti Vata-tanya közelében, a Diószegi-tanya mellett Szakálháton, Solt-Paléban a Határdombon, valamint a Kenyere-ér déli partján két biztos lelőhellyel.

A sok lelőhely ellenére csupán a bodzásparti lelőhelyek azok, amelyekből az egykori élet körvonalait fel tudjuk vázolni. Kétféle települési forma volt: az állandó, nemzetségi, esetleg törzsi központok és a kisebb, rövid ideig használt települések. Nemzetségi település állhatott Bodzásparton, ahol az említett négy tanya területe egy szállást alkotott, de a leletanyag alapján két horizontban. A települést az egyrétegűség jellemzi az elemi családok kunyhószerű házaival és a feltűnően sok gödörrel. Ezek egy része már régen elhagyottan állt ott, és az új betelepülők részben ezeket kaparták tovább, ezekből szedték ki az agyagot a házakon kívüli, igen sok tűzhely sártapasztásához. A tűzhelyek kör vagy négyszög alakúak, de gyakori a félhold alakú, amelyeket úgy készítettek, hogy törött edények cserepeiből kirakták a fenekét, majd rásároztak, hogy ezzel is emeljék a hő erejét. A települési forma a paraszti gazdálkodásnak megfelelő, erős állattartó jelleggel, feltehetően annak vándorló formájával. A legjobban hasznosított háziállat a szarvasmarha volt, amelynek igaerejét, tejét, húsát is felhasználták. A szarvasmarha különleges szerepet töltött be ennek a népnek az életében. Jelzik ezt a kettős sírok a szarvasmarhapárral, illetve az egy szarvasmarhával való temetkezések. Ezek a temetkezések a badeni kultúra csontvázas temetkezései körébe tartoznak, s nemzetközileg is ismertek Alsónémedin193, Budakalászon194, illetve Gomboson. (Bogojeva). A másik forma a szarvasmarhák rituális eltemetése halott nélkül. A bodzásparti lelőhelyen 5 szarvasmarha-temetkezést (24. kép) talált Banner János, ahol az állatokat erősen összehúzott, túl merev lábakkal, hátraszegett fejjel fektették a gödörbe. Csalog József elhullott állatokat lát bennük,195 amiről szó sem lehet, hiszen a szarvasmarha rituális eltemetése nemcsak Bodzáspartra jellemző, hanem megtalálható a kultúra elterjedésének több pontján is. Az újabb ásatások pontos megfigyelései azt bizonyítják, hogy a Szeghalom-Dió-éren196, Szigetszentmártonban197, Budapesten az Andor utcában - hogy csak néhányat említsek - felszínre hozott szarvasmarhatetemek áldozati rítust mutatnak. A kocsi-modellt utánzó agyagedények a kocsi és a halottaskocsi széles körű alkalmazására utalnak, s ezekben az eltemetett közösség vezetőinek sírját kell látnunk. A szarvasmarhának két típusát, találjuk meg, az egyik a Bos primigenius bojanus, a másik a Bos europeus brachycercs, de mindkettőt olyan előrehaladott fokon háziasítottak, hogy tejelő típusok lettek. Az állattani leletek vizsgálata alapján a sertés és a juh tartása a korábbi szinten mozgott.198 A gabonatermesztés is megfelelt a rézkor középső szintjének, ami nem jelenti azt, hogy az arány minden telepen azonos volt. Az állattartással hozzák kapcsolatba a halbárka alakú, valójában tömlőt utánzó edényt, amelynek legnagyobb példányát Bodzás-partról lehetett rekonstruálni. Ugyancsak az állattartással kapcsolatos a Szentes-Nagyhegyről származó, ovális alakú, két végén lyukas agyagtárgy,199 amelyet néprajzi analógiák alapján valószínűleg az állat felfúvódása ellen használtak. Ez az állatgyógyászat korai időszakára világít rá.

 

Temetkezés, kultusz, kerámia

A hitvilág egyik kifejezője a temetkezés. Hazánk igen gazdag badeni temetkezésekben, s ezek között mind a csontvázas, mind a hamvasztásos temetkezés megtalálható. Hódmezővásárhely területéről eddig csupán 3 sírt ismerünk ebből a korból, de a kevés szám ellenére is igen fontosak ezek a bodzásparti sírok. Szinte egyedülállóan gazdag a Balogh-tanyán talált zsugorított csontváz sírja 10 edénymelléklettel, köztük 6 nagyobb, 2 kisebb pontdíszes tállal, 1 füles korsóval.200 Egyedi a sírhoz tartozó két kerek tál eggyéformálása a kettőt összekötő füllel. Az edénynek kultikus rendeltetést kell tulajdonítanunk. Ez a rendeltetés azonos a kultúra vezérformájával, a kétosztású tállal. Ebben a temetkezésben nemzetségfőét kell látnunk, aki a világi hatalom ellátása mellett a sámán szerepét is betöltötte. A kettős edény az áldozati ceremónia egyik kelléke lehetett. Az edényeken látható pontsoros, mészbetétes díszítések arra utalnak, hogy ez a sír a település második horizontjához köthető, a baden-kostolaci horizonthoz. Ebbe a korba keltezhető a szegényebb 2. sír is, s ez azt mutatja, hogy a közösségen belül nem különül el a település és a temetkezés helye, hanem mindig a település elhagyott részét használják fel temetkezési célokra. Más összetételű a Pap-tanyában feltárt sír. 110 cm mélyen, jobb oldalára fektetett, zsugorítottan eltemetett gyermek sírja volt észak-déli irányítással. Ez is gazdag kerámiában (6 darab), a formák azonban mások. A jellemző forma a hengeres nyakú, kannelúrás korsó és a gömbaljú kis bögre, amelyből 3 is feküdt a sírban. Ritka a csúcsban végződő, mély csupor, amely segít behatárolni a sír közelebbi korát. A sír a Banner János által alföldi körnek nevezett csoporthoz tartozik, de vissi jellegzetességgel, annak korai fázisaként tekintendő.

Jellemzőek voltak a bodzásparti telepre az edénycsomók és a magányosan álló, lefelé fordított tálak, illetve a gödrök. Az edénycsomók (6 helyen találták) tartozhattak házalaphoz, de a gödrökben való gondos elhelyezésük inkább kultikus rendeltetést takar. Úgy képzelték, hogy a lefelé fordított edényekkela rossz szellemet - amely megrontója embernek, állatnak egyaránt - fogva tartják. Ez a gondolat Anatóliától kiindulva végigkövethető a Balkán félsziget hasonló kultúráinál, és az ausztriai ossarni telepekre is eljut az áldozati gödrökkel együtt.201

A badeni kultúra nagyobb csoportjainak szétválasztásában, azok összefüggéseinek elemzésében a rendkívül gazdag kerámialelet ad támpontot. A település badeni szakaszát - mint azt a Pap-tanyai sír kerámiájánál láttuk - az árkolt díszű korsó és a gömbhasú edények képviselik. Ehhez a horizonthoz köthetők a halbárka alakú edények, amelyeknek mind a bölcskei, mind az alsónémedi típusa egyaránt előfordult. Csak erre a kultúrára jellemző a kétosztású tál. Kétharmad részét íves osztófal választja ketté, amelyeken lapos gombok ülnek, gyakran zegzugdíszítéssel. A behajló peremű tál hasvonalát is gyakran kannelúrák borítják. A forma nagyon sokféle, a szögletesedő formák a fafaragással függnek össze. Ilyenek az ossarni típusok, amelyek Bodzásparton is előfordulnak, és a település korai részébe keltezhetők. A forma közvetlen előzménye a hunyadihalmi csoport szegletes, kétosztású, függőleges falú edényeiben keresendő. Az edény kultikus szerepe minden kétségen felül áll.

A bodzásparti telep anyagát az új formák és a gazdag pontdíszítés jellemzik. A legjellemzőbb forma a hengeres falú, lapos, hosszú fülű merítőedény, amelynél a fül gyakran a fenékből indul ki, és magassága az edény 3-5-szörösét is eléri. A Banga-tanyában ennek a formának a változatai jelentkeztek, míg a Pap-tanyában ez a forma ismeretlen. A fültípus a tőlünk keletre és délre élő, cotofeni és kostolaci kultúrában tűnik fel,202 de ezen a telepen alakítja ki sajátos, a Dél-Alföldre jellemző formáját. A jellegzetes forma mellett a díszítés a másik olyan sajátosság, amely a kostolaci horizont korai szakaszához köti a bodzásparti anyag másik részét. A pontdíszítés a korábbi csoportra is jellemző, a tálak vállán, a fazekak hasvonalán, összekapcsolva azokat vésett vonalakkal. Ami új, az a mélyített háromszögekbe rendezett pontdíszítés, ezt fehér inkrusztáció tölti ki. A pontsor másik formája a szögletes mezőkbe rendezett kettős dísz, amelyet még nem töltenek ki. Ezek a sajátságok ismét a korai kostolaci hatást, s egyben a régi és az új elemek összeolvadását mutatják, így az önálló csoport létezése fennállhat.

Két szórványlelet került még a múlt század végén a református gyűjteménybe. Ezek hovatartozása sokáig bizonytalan volt. Az egyik lelet Gorzsa-Köveshalomról származik,203 Wosinsky Mór közölte,204 és mészbetétes díszítése miatt a dunántúli bronzkorból származtatja. Banner János észrevette, hogy a halszálkás díszű korsóformának szaggatott, vésett díszítése erdélyi típust képvisel. Szerinte a lelőhelyet tévesen határozták meg, és az erdélyi Boksánbányáról került a gyűjteménybe. A másik a szőlőhalmi lelet,205 ahonnan cilindrikus nyakú edények és vonalakkal díszített füles bögre került elő. Ez szintén eltér a határ badeni anyagától. Mindkettő a cotofeni kultúrával állt kapcsolatban, amely Nagyvárad környékén együtt él a badeni kultúrával. A szőlőhalmi lelet a Cotofen II-vel mutat párhuzamot a Herculanea-Pasterea Hortilor lelőhely anyaga alapján.206 A köveshalmi lelet a Cotofen III. fázisával mutat egyezést. A Cotofen II. a kostolaci kezdetével, a III. pedig a késő kostolacival párhuzamosítható a füldíszítés hasonlósága miatt. A cotofeni kultúra a Szamostól az Al-Dunáig nyomon követhető. Az egyik közvetítő út lehetett a Fehér-Körös, de a Maros vonala valószínűbbnek látszik. Németperegen tártak fel olyan badeni leleteket, amelyekben a cotofeni és a kostolaci elemek ötvöződése érzékelhető. Mindkét lelőhelyre mint importáru került.

 

Embertípus

A badeni kultúra eredetének kutatásában hosszú ideig az északról való származtatás állt előtérben, azonban a mélyebb elemzés kimutatta igen erős déli kapcsolatait Anatóliá-ból kiindulva, Tróján át a centeri arcos urnáig.207 Nemcsak hatással, hanem kisebb népmozgással is kell számolni, amit az embertani leletek is igazolnak. A 436 síros budakalászi temető alapján három embertípus jellemző erre a korra: 1. mesodolycran, 2. mesohyp-sicran, 3. brachihypsicran. A mediterrán elemeknek kétféle variánsa is van, egy része a tiszai kultúra erős prognathiájával jelentkező mediterrán elem, új, délkeleti jövevénynek tekinthető, amely a temető koponyaanyagának többségére jellemző. Nemeskéri János antropológus szerint a brachihypsicran típus alpi elemeket takar, s nyugati közvetítéssel jutott el a péceli kultúrába.208 Ha ez helytálló, úgy a bolerazi csoporttal való keveredés eredményeként jöhetett létre. A mesohypsicran típus a helyi őslakosság és a délkeleti nép keveredéséből keletkezett. Ha összehasonlítjuk a badeni kultúra emberanyagát a kora rézkor emberével, lényeges különbséget találunk. A tiszapolgári kultúrára az atlanto-medirerrán típus a jellemző: hosszú fejű, magas termetű népességgel. A bodrogkeresztúri kultúra emberének jellemzője a gracilis-mediterrán típus: szintén hosszú fejű, de középméretű testtel. A mediterrán elemek a neolitikum végén három irányból hatoltak be hazánk területére.209 Az egyik a Duna völgye, a másik a Vardar-Morava völgye, beletorkollva a Dunába, a harmadik pedig a Kaukázus északi pontjáról indul, és érkezik több útvonalon a Közép-Duna vidékére. A helyi őslakossággal keveredve jött létre a bodrogkeresztúri kultúra népe. Ezzel megszakadt az a Körös-kultúrától tartó fejlődés, amelyet a bolerazi-badeni törzsek mozgása szüntetett meg, és egységesíti e nagy területek kultúráját. Ebben a helyi elemek továbbélése jellegzetes csoportokat különít el. Az Alföld területén a csontvázas temetkezési csoport mellett a visi és az ózdi típus a legismertebb, ezeknek a kapcsolataiból lehetett a párhuzamosságot a bodzásparti leletekkel kimutatni.210 A badeni kultúrát a 14C-s adatok alapján i. e. 3000-2700 közé, a történeti kronológia alapján i. e. 2000-1800 közé datálják.

 

3. A bronzkor

A kurgánok népe

A Volga-Kaszpi terület sztyeppi lovas népcsoportjainak betörései az i. e. IV. évezredtől kezdődően megbontották a korábbi egyensúlyt. Gyorsan mozgó tarpán lovaikkal a késő neolit és a rézkori kultúrák egy részét tönkretették, ennek láncreakciójaként nagyarányú vándorlás indult meg.

A több hullámban érkező kurgán kultúra népe a Duna vonalát követve érte el Erdélyt, majd a Maros és a Tisza vonalán jutott el hazánk területére. A szakirodalom kurgán IV. betörés néven említi a rézkor végén megjelenő Jamnaja-kultúrát. A radiokarbon-adatok alapján ez i. e. 2900 előtt következett be. A benyomuló nép sírjai óriási halmok alatt rejtőznek. Ez az első keleti nép, amely az újkőkor és a rézkor temetkezéseitől eltérő rítust mutat. Nemcsak a családfőt, nemzetségfőt illeti meg a kurgán vagy más néven tumulus (halom), hanem minden harcost. Ezért van, hogy néhol egész halommezőt találunk, mint pl. Kétegyházán,211 ahol több mint 42 magasabb-alacsonyabb sírhalom van, némelyikben több csontvázzal is. Az eredeti talajba faszerkezetű sírkamrát ástak, ebbe fektették bele a halottat lábbal kelet felé nyújtva, vagy esetleg félig ülő helyzetben, összekötözött lábakkal. A testet vörös okkerfestékkel kenték be, aminek lerakódott maradványai a csonton jelentkeznek, s ezért a sírokat „okkersíros kultúrának" is nevezik. A sírokban fekvő halottak magas, robusztus testalkatú, protoeurópai típust mutatnak, amelynek legszebb példánya a Csongrád-Kéthafomról előkerült férfi.212 A nagy inváziónak csak kisebb rezdülései jutottak el hozzánk, s így ez a fegyverekben gazdag, a hatalomnak a ló manával való szimbólumai a mi területünkön ismeretlenek. Hódmezővásárhely területén eddig biztos emlékei még nem kerültek elő. Különösen a város északkeleti határszélén találunk halmokat, amelyek közül legnagyobb a Nagy-Bővehalom, amely 5-6 m-re emelkedik ki a síkból, és alapátmérője az 50 m-t is meghaladja. A Kis-Bővehalom, Kis-téglás, Zöldhalom, Fürkehalom, Kenyerehalom nevei a késő utókor egy-egy jellegzetességére utalnak, de a névadók nem gondoltak arra, hogy a halmok alatt 4000 éves csontvázak pihenhetnek. A névtelen halmoknak se szeri, se száma, s megtalálhatók a rárósi út mellett, a Kenyere-érben éppen úgy, mint a Kis-tó-völgyben, gyakran annyira leszántva, hogy már csak a szakember ismeri fel benne az egykori kurgán helyét. Biztos, hogy legnagyobb részük e korból való, és bennük kell keresni azt a hódító réteget, amely leigázta az itt élő badeni-kostolaci népcsoportot, illetve azokat kimozdította helyükről, hogy megkezdjék vonulásukat a Duna-könyök, majd az Északi-középhegység területére. A kurgán népelemek megismétlődő pusztításai révén szóródott szét a bulgáriai késő karanovói műveltség, és a kiszorított nép megindult nyugat felé a Duna mentén. Ez a népmozgás a vincai kultúra nyugatabbra tolódását eredményezte, s így Bosznia északi részén és Szlavóniában - az ott élő helyi kultúrákkal egyesülve - olyan keverék kultúrát hozott létre, amely feljutott a Dunántúl területére is. Ott annak magyar változatát balatoni csoport néven ismerjük.213 Ez a délről jövő nyomás löki észak felé a lengyeli kultúra késői törzseit, illetve nyugat felé úgy, hogy egyes törzsek Cseh- és Morvaország, valamint Lengyelország területéig is eljutnak.

 

A makói csoport

A Dráva-Száva közén a behúzódó Lasinja-kultúra helyén új nép jelenik meg, amelyet vucedolzóki kultúrának nevez a szakirodalom. Származását illetően északi, kelet-alpi és déli eredetelmélete merült fel. A magyar kutatók egy része a kelet-alpi származást vallja, de nagyobb többségben vannak azok, akik a déli eredetet bizonyítják, sőt ennek kelet-magyarországi csoportját, az ún. nyírségi csoportot Kalicz Nándor keletről vezeti be,214 és az európai zsinórdíszes kerámiával hozza kapcsolatba. A vucedoli kultúrát a Cernavodá II.-Foltesti II. mozgása alakította ki, amely az Al-Duna és a Morava mentén találkozott a kostolaci népcsoportokkal, és földművelő kultúrát honosított meg. Törzsterülete a Dráva-Száva köze és a Dél-Dunántúl, a Duna vonalát nem lépi át.

A magyar kutatás a Baranya megyei Zokon előkerült vucedoli kultúra nyomán rögzítette elsőként ennek a népnek a hagyatékát. A Makó-Vöröskereszten talált sír215 alapján különítette el Kalicz Nándor a makói csoportot, amely az újabb zóki ásatások alapján posztvucedolinak tekinthető. A vékony, uralkodó réteget képviselő kurgán kultúra népe tartósan nem tudta birtokban tartani ezt a területet, s így nyugat felől indul meg a népmozgás két vonalon: a Duna mentén a mai Spanyolország területéről indul ki a harang alakú edények kultúrája, s legkeletibb előretörése Budapestig tart, amelynek körzetében nagyobb központ alakul ki.216 A Dél-Alföld szempontjából fontosabb a vucedoli, illetve posztvucedoli törzsek mozgása, akik átlépve a Dunát, a Tisza-Maros szögét sűrű, apró településekkel szállják meg. Banner János a vásárhelyi határban néhány lelőhelyet ismert csupán: a szakálháti Nagy Sándor- és Diószegi-tanyát217, a solt-paléi Égető-tanyát218 és a Nagytatársáncot.219 A gimnázium gyűjteménye is őrzött a határból származó, de közelebbi megnevezés nélküli leletegyüttest.220 A legtöbbet mondóak voltak a Diószegitanya 7 gödréből származó restaurált edények, amelyeknek egyik vezető formája a kihaj-ló peremű, hasas, fül nélküli bögre, illetve a kihajló peremű tál. A makói csoport jellegzetessége a vucedoli előzményeket mutató kereszttalpas, belső díszítésű tál, karcolt csillagmintával. Gyakori a korsóforma is, igen sok változattal. A szájperem változatos tagolása a csoport egyik felismerhető jegye. A díszítőmotívumokban a vucedoli kultúrára utaló mészbetétes díszítés jelentkezik, amelynek előzménye már korábbról is ismert volt a helyben élő kostolaci népcsoportoknál. Míg ezeknél a pontdíszítés volt az uralkodó, az új csoportban a háromszögeket ferde vonalak váltják fel, mészbetétes kitöltéssel.

A csoport jellegzetes anyagát Gorzsán, Kovács István tanyáján Gazdapusztai Gyula tárta fel 1955-ben.221 Egy csomóban feküdt egy kereszttalpas, belső díszítésű tál, egy csonkakúpos tál és egy kihajló peremű csöbör, valamint egy aszkosszerű, madártestű edényke, amelynek kvalitásos analógiája Zók-Várhegyről ismert. Az edények elhelyezése arra utal, hogy a makó-vöröskereszti lelethez hasonlóan ez is szimbolikus temetkezés lehetett. Gazdapusztai Gyula úgy látta, hogy a dél-délnyugat felől ideérkező nép csak átvonult a területen, és továbbhaladt északra, a Nyírség irányába.

A csoport legjelentősebb lelőhelye Barci-rét,222 a körtvélyesi Holt-Tisza mentén, a védgáton belül, mintegy 800 m-re a gátőrháztól. B. Nagy Katalin 1964-ben és 1971-ben nagyobb területen szondázott,22-1 s 11 felületet tárt fel. A településre a sok szabálytalan, kisebb-nagyobb gödör a jellemző, amelyek közül a nagyobbakat lakógödörnek is felfoghatjuk. Bennük sok az apróra tört cserép és az állatcsont. A leletek azt mutatják, hogy nem huzamos települések ezek, de nem is átmeneti szállások. Inkább egy félnomád, állattartó nép hagyatékát kell látnunk a szegényes anyagokban. A terepbe beásva két sír került elő. Az 1. északnyugat-délkeleti tájolású volt, és jobb oldalán fekvő férficsontvázat rejtett magában 105 cm mélyen. Az ovális sírgödör 150x130 cm nagyságú volt. A test előtt állati lábszárcsont feküdt mint húsáldozat. A sírgödröt a temetés előtt kiégették, a körbefutó vörös égési csík jelezte a sírgödör határát. A sír aljából apró cseréptöredékek kerültek elő, amiből az ásató arra következtetett, hogy a temetéskor a széttört edények cserepeit a sírgödörbe hajították. A 2. sír kelet-nyugati tájolású és szintén zsugorított tetem csontvázát tartalmazta. Az ovális sírgödör 150X170 cm-es volt. A gödör alján itt is megtalálták az apróra tört cserepeket. A csontvázas temetkezés a vucedoli erődített telepen ismert, de nem valószínű, hogy ezt a szokást az onnan érkező népcsoportok hozták magukkal, mert az ő temetkezésükre a hamvasztás a jellemző. A barci-réti telep kevert anyagában - a benne jelentkező makói elemek mellett - a kora bronzkor másik két csoportjának emlékei is feltűnnek. Így inkább a pitvarosi csoport hatását - mint a helyi elemeket - láthatjuk a temetkezés szokásában visszatükröződni.

A makói csoport hosszabb ideig tanyázott a területen, amit a viszonylag sok lelőhely is bizonyít, különösen Hódmezővásárhely szomszédságában. A barci-rétivel azonos anyag került elő Szeged-Jánosszálláson, Magyarcsanádon, Szentes-Bökényen, de ismert Tápé-Malajdokról és Sövényházáról is.224 A telepek állatcsontanyagára továbbra is a szarvasmarha, a juh, a kecske és a háziasított disznó a jellemző, s ez igazolja félnomád állattartó gazdálkodásukat. A nagyobb települést - mint amilyen a barciréti volt - téli szállásnak gondoljuk, amelybe az állatcsordákat kedvezőtlen időjárás esetén beterelték. A makói csoport kronológiai helyzetét Ecsedy István 1977-ben Zók-Várhegyen végzett ásatása egyértelműen tisztázta.225 Az alsó rétegek kifejezetten vucedoli típusokat eredményeztek a kerámiában. Ez finoman kidolgozottból polírozott anyagot tartalmaz, amely díszítésében is elüt a felső réteg durvább kivitelű, s a mészbetétet is mérsékelő kerámiai gyakorlatától. A felső rétegből előkerült anyag a nagyárpádi telep anyagával azonos, és így az a somogyvár-vinkovci horizonthoz köthető.226

A hazai bronzkor kialakulásában korábban a legjelentősebb szerepet a már említett harang alakú edények kultúrájának népe töltötte be, az Alföld déli területén a kultúra jelenlétével számoltak. Az az elgondolás, hogy a harang alakú edények kultúrájának leszármazottja, az aunjetitzi nép hódította meg a Tisza-Maros-Aranka szögét, tévedés volt. Vére Gordon Childe ismerte fel Óbéba, Perjámos és Rabé még a múlt században előkerült leleteiből ezek égei, anatóliai rokonságát.227

A helyi, makói csoportnak nevezett közösségek helyét az i. e. XIX. században egy új népcsoport foglalja el, amelyet pitvarosi csoport néven ismerünk az ott feltárt 42 sír után.

 

A pitvarosi csoport

Dél felől érkezve, legelőször az Aranka-Száraz-ér közötti területet foglalta el a pitvarosi csoport.228 Magával hozta déli eredetű, balkáni-anatóliai gazdag fémművességét, amely diadémákban, ciprusi típusú tűkben, háromszög alakú tőrben jelentkezett a férfisírokban, a nőknél viszont a déli eredetű fajanszgyöngy, gyöngy karperecek és a szíriai öböl környékére utaló tengeri csigák a leggyakoribb mellékletek. Legkorábbi hullámuk hozza magával az óbébai aranykorongokat, s ezek párhuzamossága feltételezhető a csáfordi-stollhofi késő balatoni csoporttal; illetve a pitvarosi 23. sírban talált zsinórdíszes kerámiai elemek arról tanúskodnak, hogy a makói csoport még itt élt ezen a területen, és őket szorítják ki észak-északkelet felé. A fémművesség mellett új kerámiakészítés honosodik meg. Fő típus az alacsony, kétfülű csésze, amely a Sálcuta-Knvodol-Bubanj II—III. réteggel mutat párhuzamosságot.

A csoport új temetkezési rítust is hoz magával. Délen kialakult, szigorú rend szerint észak-déli irányba tájolja a sírokat úgy, hogy az arc keletnek nézzen. A férfiak a bal, a nők a jobb oldalukra fektetve alusszák örök álmukat, bőségesen ellátva áldozati étellel és a folyadék befogadására szükséges edényekkel.

A pitvarosi csoport bevándorlását a történeti kronológia szerint i. e. 2100-1900 közé keltezi a kutatás. Mivel a betelepülők első csoportja Hódmezővásárhely szomszédságában sűrűsödik, elképzelhetetlen, hogy ne legyenek lelőhelyei. Csak a kutatás hiányossága lehet az oka, hogy még nem tudjuk elkülöníteni a kora bronzkoron belül a pitvarosi csoport anyagát.

A kora bronzkor kialakításában a harang alakú edények műveltsége is szerepet játszott. Tompa Ferenc a nagyrévi kultúra elődjének tekintette,229 amely Budapest térségéből települt szét Mezőföld, illetve a Tisza mentén fekvő névadó lelőhely felé, ahonnan első hiteles sírleleteit ismerjük. Az biztos, hogy a harang alakú edények kultúrájának népessége kis csoportokban érkezett hazánkba, és hamarosan átalakult a Budapest környékén refúgiumban élő badeni-kostolaci kultúra, illetve a makói csoport lakosságának ízlése alapján. Ebből kevert kultúrát alakított ki, amelyet budakalászi csoport230 néven ismerünk. Ebben kell látnunk a nagyrévi kultúra közvetlen gyökerét, amely az Alföldön két csoportra különül. Szolnok környékére az ökörhalmi, az Alsó-Tisza vidékére a sövényháza-kőtörési csoport a jellemző. Ez a kultúra a Tisza mentén terjeszkedik dél felé, és célja a Tisza-Maros főútvonal birtoklása.231 Elég népes csoportok hatolnak le a Tisza mentén a pitvarosi csoport uralmának végén, de a terület elfoglalását egy újabb, délről jövő néphullám, a perjámosi csoport megállítja.

A nagyrévi kultúra jellegzetes formája a gömbhasú, egyfülű bögre és a talpas tál. Temetkezési rítusa a halotthamvasztás. Hódmezővásárhely területén egy ismeretlen lelőhelyű leletegyüttest tart számon az irodalom, amelyet ajándékként kapott a múzeum. Az együttes nagyobb méretű egyfülű bögréje, a nyak alatt kis füllel, a nagyrévi kultúra vezérformája.232 Külön érdekessége, hogy a száradásra kitett edény alján növényi magvak lenyomata őrződött meg. Egy kisebb méretű korsó is volt a leletben, nyakán kis füllel. Kihajló peremű, egyfülű bögre egészíti ki az együttest. Az edények ép volta, összetétele hamvasztásos sírra utal.

Még 1899-ben, a körtöltés építésekor, Vajhátról kis méretű, jellegzetes nagyrévi korsó került elő, amelyet a szegedi múzeum őriz. Hasonlóan szórványleletként értékelhető az algyői Tisza-parton előkerült edény is.233 A Hunyadihalom sokat vitatott kerámiájában is feltűnnek a nagyrévi elemek, elsősorban a korsó alakban. Gazdapusztai Gyula az egyik edényfedő kapcsán a Maros-vidék kultúrájával hozta összefüggésbe, s ennek trójai kapcsolatait is feltételezi. A hozzá közel fekvő Barci-rét anyagában az alapot képező makói csoport mellett pitvarosi és nagyrévi elemek is jelentkeznek.

Hódmezővásárhely-Kökénydombon az 1941. évi ásatás alkalmával 5 edény került elő tűzhely mellől.234 Ezek között a legfeltűnőbb a fordított csonkakúpos bögre füllel (25. kép). Oldalát és vastag, egyenesre vágott peremét körbefutó hullám, s ezeket keresztező karcolt, párhuzamos vonalak díszítik. Analógiáját a szőregi bronzkori temető 4 hamvasztásos sírjában és a barci-réti anyagban lehet megtalálni. A többi 4 edény kihajló szájú, a perem alól kiinduló korsó, amelyek közel állnak a nagyrévi csoport vezérformájához. A korsók 3 típust mutatnak: 1. kettős csonkakúpos, has élű bögrék, 2. öblösebb, nagyobb 3. hosszú nyakú, nyomott, gömbhasú típusok. Az első típust képviseli a kökény dombi tűzhely nagyobb korsója. Ez az a típus, mely összekötő a harang alakú edények és a nagyrévi kultúra között.

Az 1941-ben a Kökénydombon előkerült 4. sír melléklete egyetlen profilált testű, díszített tál volt. A hason kétszer ismétlődő, arányosan elhelyezett, egymásra tett, plasztikus, V alakú díszítés látható. Az edény kerek talpon áll. Analógia alapján (Szőreg 193. sír) szintén a nagyrévi csoporthoz sorolható.

Kotacparton, a Vata-tanyán a bronzkori telepnyomok mellett egy sír is előkerült, amely bolygatott volt.235 Melléklete volt az a kihajló peremű, csonkakúpos nyakú, nagyobb méretű, egyfülű korsó, amelynél a fül a perem alól indul ki. Ez a típus a budakalászi csoporthoz köthető, s így a nagyrévi lelőhelyeket gyarapítja.

 

A perjámosi csoport

Az újabb, dél felől jövő néphullám rokon a pitvarosival, de a sok egyező vonás ellenére is - a különbségek miatt - valljuk önállóságát. Ez a különbség pedig az, hogy a déli eredetű gazdag fémművesség megszűnik, és szegényes helyi bronziparban folytatódik, jól fejlett mezőgazdaságra alapozva. A perjámosi csoport népe a kora bonzkor utolsó fázisában lép színre, és bevezetője lesz egy több száz éves nyugalmi korszaknak, amelyet Marosvidéki bronzkornak, vagy - a Móra Ferenc által feltárt legnagyobb temetője után -„szőregi kultúrának" is nevezünk.236 A betelepülés korát meghatározza a szőregi temető már említett 4 hamvasztásos sírja, amely a nagyrévi kultúrát képviseli. Ezt észak felé űzve, birtokba vette a Tisza-Maros szögét, amelyhez Hódmezővásárhely területe is tartozott.237

A perjámosi tell település csakúgy, mint a bronzkor egyik kronológiai támpillére, a tószegi tell rétegsorai, jól meghatározzák a belső fejlődést. Ezt a csak részben feltárt temetők is tükrözik: Szőreg, Ószentiván, Deszk. A perjámosi kultúrával fejeződik be a kora bronzkor, amelyet a középső bronzkor követ 3 nagy periódussal. Ezt a tószegi rétegsor alapján A-val, B-vel, C-vel jelölik.

A perjámosi kultúra korai szakaszát képviselik a Kökénydombról származó gömbhasú bögrék, amelyek a tiszai telep feltárása alkalmával kerültek elő. Perjámos A-ba sorolható a mártélyi gátőrház melletti, valószínűleg sírból származó leletegyüttes, amely 1935-ben került a múzeumba.238 Két kis méretű és egy nagyobb méretű tálat tartalmaz. A területen végzett hitelesítés újabb bronzkori anyagot nem eredményezett, így ehhez a korhoz való kötését csak fenntartással tehetjük.

A Tószeg B periódust a kétfülű korsó, a C periódust a füles, spiráldíszes korsó- és táltípus jellemzi. A vásárhelyi határban végzett kevés kutatás nem teszi lehetővé a meglevő leletanyag részletes elkülönítését. Úgy látszik, hogy a középső bronzkori fejlődés a perjámosi néphez köthető. A szomszédos területeken változás a Szőreg B után következett be, amikor déli hatásra a perjámosi kultúra eléri a Körösök vonalát. Ehhez a korhoz köthetők a solt-paléi239, batidai, szakálháti, bökényi-mindszenti telepek. A déli kapcsolatokra a Kopáncson előkerült Cerithium csiga is utal. Van néhány olyan lelet is, amely Hódmezővásárhely területén kívül jelentkező kultúrákat jellemez. A Duna-Tisza közére esik az annyira jellegzetes vatyai kultúra északi határa, Alpár-Csengele-Csany-telek-Baks vonala, ahol az alsó nagyrévi-kőtörési csoport rétegét két vatyai települési szint követi.240 A Szekfű csárda melletti fűztelep a vatyai kultúra legdélibb temetője, amely annak 3. periódusában jut el erre a területre, az észak-dunántúli mészbetétes edénnyel együtt, mely utóbbi importáru ezen a területen.241 A középső bronzkorra jellemző, de inkább az Alföld északi részét uraló hatvani kultúra valószínűleg a Mindszentről előkerült importedénnyel van képviselve a területen. A vatyai nép a Maros torkolata felé hatolt, hogy ezt a fontos vízi utat birtokolja, de az északnyugatról jövő halomsíros népek behatolása miatt kiszorul a Tiszántúl területéről, és északi irányban visszahúzódik a Duna-Tisza köze északi vidékére.

Míg a Tisza-Maros-Aranka szögében a Délkelet-Alföldön a középső bronzkor folyamán mindenütt népes közösségek éltek más-más etnikumú népességgel, addig a hódmezővásárhelyi határ alig volt lakott. Ez nemcsak a kutatás hiányosságából következik, hanem abból is, hogy esősebb időjárás következett be, ami viszont nem kedvezett a paraszti földművelő-állattartó gazdálkodásnak. A perjámosi kultúra időszakát kitöltő középső bronzkorban a szomszédos területeken több, részben helyi hagyományokból fejlődő kultúra alakul ki. Ezek közül keletre az ottományi, gyulavarsándi, illetve füzesabonyi kultúra emelhető ki (26. kép); ezeknek a gyökerei sok közös vonást mutatnak. A füzesabonyi kultúrának a Tisza középső vonala mentén, a középső bronzkorból a késő bronzkorba való átmenet idején egy helyi csoportja fejlődik ki: a rákóczifalvi csoport.242 Valószínűleg ennek a népcsoportnak a beszivárgását kell látnunk a mindszenti gépállomás területén épült vízmű építésekor előkerült zsugorított sírban és Kórógyszentgyörgyön, a Kurca partján, az egykori Oncsa-telep243 közelében Csalog József által feltárt, zsugorítottan eltemetett csontvázban, illetve melléklet nélküli sírban. Szórványos jellege miatt nehéz besorolni a mártélyi Rákóczi-telepi,244 illetve a mártélyi Feketehalom mellett fekvő Béres Pál tanyájában, a gyümölcsös telepítésekor előkerült sírokat, valamint a közelében - Gémes Balázs területén - előkerült gödröket.245 Az ezekből feltárt cserepek középső bronzkoriak. A temetkezési rítus alapján a Tószeg C időszakára utal a Csákijáráson, a Ficsér-dűlőhöz közel, Gera Gáspár (Puszta 24. sz.) tanyáján talált edény, az ún. pithosz, amelyben egy gyermek csontvázát helyezték el.246 Ez a temetkezési rítus déli eredetű, és több példányban találták meg Szőregen.

A Solt-Paléról származó pyraunos a vásárhelyi múzeum egyik kiemelkedő darabja, amelyet Párducz Mihály tárt fel (27., 28. kép). Nevét Pollux ókori író alapján jegyezték fel, de első említése az i. e. IV. századból származik. Tárgyi formáját, az átlyukasztott, rácsos edényt azokból a több százra menő darabokból rekonstruálták már 1865-ben, amelyeket Athénban, Déloszban, Palermóban, Karthágóban, Trójában egyaránt megtaláltak. Hazánkban az első darab a Pilinyből származó hordozható tűzhely volt, amelyet Nyáry Albert ásott ki, és Hampel József publikált. A Szeged környéki leletekből, Rábéról, Ószentivánból ismerünk töredékeket, amelyek a kora bronzkorba keltezhetők. Az ószentiváni töredékek már jelezték, hogy nemcsak kis méretű, hordozható tűzhelyekről van szó, mint a pilinyi darab, vagy középméretűekről - amelyek Füzesabonyban kerültek elő a középső bronzkorban -, hanem vannak nagyméretűek is. Ilyet sikerült restaurálni a solt-paléi töredékből, amelynek magassága 95 cm, a kerek rács átmérője 80 cm. A tűztér kivágott, és csak parázzsal lehetett felszítani. Használatát a pyraunos eredeti jelentéséhez híven - füstölőedény - parázsőrzőként, illetve melegítő tűzhelyként értelmezzük.

A bronzkori fejlődés könnyebb áttekinthetősége érdekében a következő oldalon látható táblázatban összegezzük a kora és a középső bronzkor időszakát.247

A klímaváltozás a késő bronzkor közepén következett be, amikor a szárazabb időjárás a szinte belvízzé duzzadt mocsaras területet kiszárította, és a felesleges víz az ereken keresztül visszaáramlott a Tiszába. Ezáltal nagyobb területek váltak ismét használhatóvá élelemtermelésre. Ezt tükrözi az a nagy változás, amely a késő bronzkor folyamán a vásárhelyi határ sűrű benépesülését eredményezte.

A késő bronzkort nagy történeti változások vezetik be. Megszűnnek a földművelésre utaló vatyai teli települések a Duna-Tisza közén, és a nyugat felől támadó nép elől a földbe rejtik bronz tárgyaikat.248 Ugyanekkor megszűnik az élet a füzesabonyi kultúra teli telepein is. A keleti területeken a gyulavarsándi kultúra lakói elhagyják telepeiket, és így szinte néptelenné válik az Alföld. A jugoszláv, valamint a román kutatás nem osztja a magyar kutatók többségének véleményét az Alföld elnéptelenedését illetően. Úgy látják, hogy a déli területeken a Versec, Vatina, Zuto-Brodo típusú leletek továbbélnek, amelyek - különösen a korsók - karéjos szájképzésükben Szőreg 3. hatását tükrözik.

A középső bronzkor hosszú, békés korszakának a nyugat-északnyugat felől bevándorló népcsoport vet véget, amelyet temetkezési formájáról a halomsíros kultúra népének nevezünk.

 

Kor Kultúra a Dél-Alföldön Kultúr ára a Közép-Alföldön
Átmenet abronzkorba 1. Kurgán kultúra - Okkersíros kultúra
2. Makói csoport - Nyírségi csoport
Korabronzkor 1. Pitvarosi csoport - -
2. Perjámosi csoport Szőreg 1. Tószeg A, Nagyrév-Kőtörés
Középsőbronzkor Perjámos 1. Szőreg 2-3. Tószeg A/2., késő Nagyrév,
    Hatvan-Ottomány, Tószeg B, Gyulavarsánd A
Perjámos 2. Szőreg 4. Tószeg B, Gyulavarsánd B Füzesabony A, Vatya I—II.
Perjámos 3. Szőreg 5. Tószeg C, Füzesabony B,
    Vatya III.

 

A halomsíros kultúra

A kultúra centrumát Csehország és Közép-Németország területére teszik, de a bevándorlás útvonaláról megoszlanak a vélemények. A szlovák kutatás szerint a halomsíros kultúra Dél-Szlovákiában csak másodlagos, mivel a magyarádi kultúra végén jelenik meg, s így nem tartozhat a nyugati halomsíros kultúrához,249 abból csak elemeket vett át. Általánosan elfogadott, hogy a halomsíros kultúra népe két hullámban tört előre. Az első délnyugatról észak-déli irányba haladt, a másik már az egész Kárpát-medencét érintette. Ehhez a hullámhoz kapcsolódnak a Kárpát-medence csoportjai.

A dél-alföldi halomsíros kultúra összetétele némileg eltér a tőle északnyugatra és keletre elterülő vidékekétől; a helyi lakosság és a Duna-Tisza közén áthaladó halomsíros nép elemeiből alakul ki a tápéi csoport, amely meghatározója lesz a terület késő bronzkorának.250 A dél-alföldi halomsíros kultúrának két horizontját különböztetjük meg. Az elsőhöz tartoznak a Duna-Tisza közén fekvő Bilisics, Bogárzó, Dorozsma, Kömpöc,251 amelyek anyagában egy észak felől terjeszkedő népnek, a lausitzi kultúrának az elemei is felfedezhetők. A második horizontot a 686 síros tápéi temető jelzi, amelynek temetési rítusa is nagyfokú népkeveredésről tanúskodik. A leggyakoribb rítus a zsugorítás (389), de megtalálható a nyújtott (49) és az urnás temetkezés (54) is. A többi sír annyira bolygatott volt, hogy a rítusát sem lehetett pontosan meghatározni. A temetőben annyira összeolvadtak a temetkezés rítusai, hogy ugyanabban a sírban zsugorított és urnás temetkezés együtt fordult elő. A zsugorítás rítusa a szőregi csoport továbbélésére utal, amely fellelhető a kerámia továbbélésében is, de az ékszerek már a jövevény halomsíros népek fémiparáról tanúskodnak. A tápéi temető a halomsíros kultúra 2. horizontjának közepére datálható.

A kevert lakosság összetételét tükrözi az antropológiai vizsgálat eredménye is. A leggyakoribb típus a mediterrán (68 %), hosszú arckoponyával, gracilis alkattal. Az északi rassz 20%-ban van jelen, amelyben az atlanto-mediterrán elemek is szerepelnek, kissé brachycran koponyaalkattal. Van a temetőben egy rövid fejű embertípus, ez 16%-ot képvisel, s benne alpi és taurid típusok szerepelnek. Ezeket hozzák kapcsolatba a harang alakú edények kultúrájának lakosságával. A crő-magnoni típus 5 %-ban van jelen mind az A, mind a B csoportjával. A temető különlegessége, hogy a mediterrán és az északi típus a lakosság 80 %-át adja, és ez meghatározó lesz a bronzkor későbbi szakaszának népi összetételére.

A Dél-Alföld területén Gazdapusztai Gyula 54 lelőhelyet tart számon,252 de ebből kevés esik a vásárhelyi földre. Ide köthetők a hódmezővásárhelyi állami gazdaság területén talált sírok, amelyek részei egy nagy kiterjedésű temetőnek. A lelőhely Fürkehalom és a körtöltés között fekszik a szentesi úttól kb. 1 km-re. Barnásfekete öntési agyagrétegbe ásták a sírokat. Gazdapusztai Gyula 1964-ben észlelt sírokat az itt folyó csatornázási munkák során, s megmentett egy koponyát, valamint annak mellékleteként egy poharat. A lelőhely hitelesítésére nyitott felületbe egy sír esett. 74 cm mélyen, bal oldalára zsugorított férfi feküdt a sírban, kelet-nyugati tájolással. A csontváz bal és jobb vállánál hegyével lefelé álló bronz tűpár feküdt, amely a ruházatot fogta össze. A jobb csukló felett bronz karperecet, a medencében kis bronzgyöngyöket találtak.253 Ez a sír a tápéi típusra jellemző. A sír környékéről késő bronzkori cserepek is előkerültek. A halomsíros kultúrába sorolja Trogmayer Ottó a Kishomokon előkerült szórványleletet, amely valószínűleg sírmelléklet, és a tápéi temető legfiatalabb részével mutat egyezést. Közelebbi lelőhelye a Misán-tanya (29. kép), mely gazdag sírmellékletekben. A tűk, a szív alakú csüngők és a pödrött övdíszek a legjellegzetesebbek. Ide köthetők a Szakálháton, a Diószegitanyán talált edények, amelyekről nem lehetett megállapítani, hogy telephez vagy sírhoz tartoznak-e.

 

A késő halomsíros kultúra

Az i. e. X. században újabb néphullám vonult be hazánk területére, ez az urnasíros kultúra népe, amely elsősorban a Dunántúlt vette birtokába. A Dél-Alföld területén a késő halomsíros nép él tovább, amelyet csorvai csoportként tart számon az irodalom. Trogmayer Ottó Csorván, a Szabó-tanyán 82 sírt tárt fel.254 Nyugaton a halomsíros kultúra határát a Duna képezi, északon a berkesz-demecseri csoport, a pilinyi kultúra, délen pedig a még mindig továbbélő verseci-dubovaci-vatinai népcsoportok maradványai. Ez utóbbinak a hatása a csorvai temetőben megjelenő pszeudovillanova típusú urna, amely a szkíta betörésig megtalálható ezen a területen, de korai típusai eljutnak Itáliába és Moldva felé is. Ehhez hasonló forma alakult ki a gávai kultúrában is, hazánktól keletre. A Dél-Alföldön való jelentkezése azért fontos, mert itt hamarabb fejlődött ki, mint az északi területen.

A csorvai temető elemzése során megállapítható, hogy a késő halomsíros elemek a helyi elemekkel továbbötvöződnek, és még sűrűbb településeket hoztak létre, mint a tápéi csoport. A leletanyag azt is tükrözi, hogy hosszú ideig éltek a területen. Trogmayer Ottó a kultúrát i. e. 1100-950 közé keltezi.

A vásárhelyi határ még feltáratlan ezt a korszakot illetően. Ide sorolható a szakálháti Diószegi-tanyán talált facettált peremű tál,255 belülről kinyomott bütykökkel, ami a gávai kultúra sajátja. A Cukor-majorban került elő a sárgás színű, turbántekercses peremű tál töredéke,256 nagyobb fekete edény besimított dísszel és további facettált peremű tálak. A solt-paléi Kása Szabó-tanyán Gazdapusztai Gyula ugyancsak facettált peremű urnatöredéket gyűjtött össze.257 Biztosan ehhez a korhoz köthető a Kutasi úti IV. sz. Téglagyár területéről beszolgáltatott edény.258 Valószínűleg ennek a korszaknak a végét jelzi az aranyági Kis-tó-alján levő Koloknai-tanyáról előkerült 18 cm hosszú, nyélcsöves, korongos csákány.259 Ide sorolható a Vata-tanyáról előkerült feketés-vöröses urna bemélyített vonaldísszel, a hason kannelúrával és dudorokkal díszítve.260 (8. térkép.)

 

8. térkép. Bronzkori és vaskori lelőhelyek Hódmezővásárhely határában

 

LELŐHELYJEGYZÉK A 8. TÉRKÉPHEZ

 Kora, középső bronzkor 10. Kishomok, Misán-tanya 4. Rárós
1. Kishomok, Kovács-tanya 11. Tangazdaság 5. Fehér-tó
2. Kökénydomb 12. Szekfű csárda 6. Kardoskút, 613. sz. tanya
3. Vajhát 7. Kardoskút, 913. sz. tanya
4. Gorzsa, Cukor-major 4 Őskori, zömében késő 8. Sós-tó
5. Gorzsa, Kovács-tanya bronzkori lelőhelyek 9. Sós-tó, Vékony-tanya
6. Batida, Nagy-tanya A Korai vaskor 10. Kardoskút, Rostás-tégla-
7. Kotacpart, Vata-tanya 1.     Gorzsa, Cukor-major 2.     Batida égető
8. Szakálhát, Diószegi-tanya 11. Kardoskút, 625. sz. tanya
9. Hunyadihalom 3. Bodzáspart 12. Barackos, Fejes-tanya
10.   Solt-Palé, Égető-tanya 11.   Solt-Palé, Kása-tanya 4.    Szakálhát, Diószegi-tanya 5.    Szakálhát G Kelta kor
12. Barci-rét 6. Solt-Palé 1. Kishomok, Kovács-tanya
13. Mártély 7. Fürkehalom 2. Gorzsa, Gatyás-ér
14. .Tatársánc 8. Mártély 3. Szőlőhalom
O Késő bronzkor 9. Mártély, gát 10. Kútvölgy 4.    Kotacpart 5.    Térehát
1. Tarjánvég 11. Fehér-tó 6. Katona István halma
2. Gorzsa, Cukor-major 12. Fehér-tó 7. Mártély
3. Vajhát 13. Tatársánc 8. Aranyág
4. Szakálhát 14. Belterület 9. Fürkehalorri
5. Szakálhát, Diószegi-tanya   10. Fecskés
6. Solt-Palé, Kása-tanya B Szkíta kor 11. Kardoskút, 613. sz. tanya
7. Mártély, gát 1. Kishomok, Kovács-tanya 12. Kardoskút, Rostás-tanya
8. Solt-Palé 2. Kishomok, Illés-tanya 13. Sóshalom
"  M-.rtély 3. Kmoskó-tanya 14. Barackos, Fejes-tanya

 

 

4. A kora vaskor

Míg a Dunántúl területén töretlenül fejlődik tovább az urnasíros kultúra, addig az Alföld területén hiátus látszik a csorvai csoport után. Ebben a korban ezen a vidéken a gávai elemeket mutató kerámia, néhány bronzlelet tölti ki a legkorábbi vaskort, amely azonban már a Hallstatt B-re keltezhető. Ezek közé sorolható a Kútvölgyön, Imre Károly tanyáján talált két tokos balta és bronzkard (30. kép, 2.), amely valószínűleg egy depólelet maradványa.261 Az i. e. IX. századi népmozgalmakkal függ össze a vidék legnagyobb bronz depólelete, amely a Fehér-tó partján került elő 1943-ban,262 a találók szerint két csomóban. Az egyik 4 darab öntőrögöt tartalmazott, 1650, 1100, 750, illetve 105 g súlyban. Ezek mellett a lapos, kerek öntőrögök mellett rúd alakú öntőrög két töredéke is volt a leletben 85 g súlyban. Két baltatöredék és egy lapos korong egészíti ki a leletet. Tőle néhány méterre feküdt a másik lelet, amelyben egy nagyobb, két kisebb, kerek lőszerszámdísz, karperectöredék és csüngődísz volt fellelhető. Tartalmazott a lelet két köpűs baltát is (30. kép, 3., 4.), ezeket nem használták, mert az öntőcsapok is rajtuk voltak. Használt állapotban került a leletbe egy egyenes peremű és egy erdélyi típusú bronztokos balta. Egy másik baltának csupán az éle maradt meg. Műhelyre mutat a leletben levő 2 darab poncoló véső, egyik közülük törött. A leletet egy bronzkés és nyílhegy egészíti ki. A lelet összetétele műhelyre mutat ugyan, de sajnos a hitelesítés a település nyomait nem hozta felszínre. A lelet a Hallstatt Br-C fordulójára keltezhető. Hódmezővásárhely keleti része különösen sűrűn települt a Hallstatt B-C időszakában. A területen végzett terepbejárások a Kenyere-ér partján több nagy kiterjedésű telepet jeleztek. Az északkeleti határrészen, a Kis- és Nagy-Bővehalom környékén szintén sűrűsödnek a Hallstatt C-ig élő telepek. Ezek egy része a mezőcsáti csoporthoz is tartozhat, amely területünk peremén már néhány lelőhelyről ismert (Csongrád, Algyő). A sűrű település indokolttá teszi kisebb helyi öntőműhely létét. Valószínűleg depólelet lehetett a határból származó, ismeretlen lelőhelyről előkerült 4 tokos balta, 1 bronz lándzsavég, valamint nyílcsúcs. Ide köthető az aranyági Kis-tanyán előkerült korongos csákány (30. kép, 1.) és a Batidáról, illetve Kútvölgyről szórványként adományozott nyélnyújtványos bronzkardok (31. kép).263 Bodzásparton szórványként bronzkés került elő, ami arra utal, hogy a közelében településnek kellett lennie. A telep temetőjét Solt-Palén a Katona István halma melletti lapos területen találták meg, ahol 1948-ban 2 Hallstatt C korhoz tartozó sír került elő magas fülű tállal.264

 

Nagytatarsánc

A Hódmezővásárhely határának keleti szögletében fekvő Nagytatársánc a Dél-Alföld legnagyobb földvára.265 A történetírók sokat foglalkoztak az erőddel, és korát a hun kortól a tatárjárás időszakáig terjedő nagy intervallumban határozták meg. Nagytatársánc az aranyadhalmi és a nagytatársánci dűlők területére esik, és félkör alakban támaszkodik arra a kiszáradt érre, amely egykor a sánc keleti részére esett és a Száraz-érbe torkollt - ami hozzátartozott a Maros, illetve a Körösök vízrendszeréhez. A félkör alakú sánc hossza 3600 m, a talphúr 1800 m. 1939-ben tárta fel Banner János, Magyarországon elsőként alkalmazva a légi fényképezést (7. ábra). A félköríves sánc és az ér által védett rész 12 km2 területű magaslaton terjeszkedik, 100 m-es tengerszint feletti magasságban. A magaslat és az ér másik partján levő emelkedés határozta meg a közbevágódó ér futási irányát, aránylag szűk és mély medrét. Az e tényezők hatása alatt kialakult folyómeder és a mellette fekvő magaslat adták meg azt a természet által is védett pontot, amelyen az ember a rézkor korai szakaszában megtelepedett. A sáncot átvágva, kettős sánccal védett erődítmény képe bontakozott ki. A külső sánc magassága 158 cm, a belsőé 155-158 cm. A két sánc legmagasabb pontjának egymástól való távolsága 26-30, illetve 44 m. Mindkét sáncot külső és belső árok erősítette, amelynek szélessége 28-37 m között váltakozott, így az egész sáncmű szélessége közel 100 m. Ilyen óriási földmunkát csak szervezett hatalom végeztethetett, s törzsi központ lehetett. Az építés idejére fényt vet a bronztű -és a turbántekercses bögretöredék, amelyek a földvár építését egyértelműen a Hallstatt C idejére keltezik. Feltehetően a keletről beköltöző preszkíták ellen építették.

 

5. A szkíta kor

Az ősmagyarsággal rokonságba hozott szkíta „szittya" nép anyagi kultúrájának megítélésében megoszlanak a vélemények. A szélsőséges álláspont az, amely a Fekete-tenger északi partja fölött elterülő szkíta művelődést az alán és más népcsoporthoz köti, míg az újabb kutatás számol a szkíták dél-oroszországi kultúrájával és hatalmi pozíciójukkal. Hazánk szempontjából úgy tehető fel a kérdés, hogy behatoltak-e a szkíták a Kárpátmedence területére, elérték-e a magyar Alföldet - mint ezt Reinecke, Michael Rostovtzeff (Rosztovcev), Sulimirski bizonyították -, vagy a másik lehetőség az igaz, hogy a szkíták nem érték el a Kárpát-medencét, mint ezt A. I. Meljukova és Mihail Illarionovics Arta-monov feltételezte.266 Az utóbbi szerzők úgy látják, hogy a nyugat-ukrajnai erdőssztyepp zónától keletre eső területen - helyi fejlődés eredményeképpen - az urnasíros és gávai kultúra összeolvadásából keletkezett egy nép, amelyet csak hatásaiban érintett a kimmer lovas nép, s ezek révén terjedt el a keleti fémművesség.

 

7. ábra. Hódmezövásárhely-Nagytatársánc

 

A kimmer lovas népet preszkítának is nevezik, s a Kárpát-medencébe való behatolása történeti tény. Nem vitatható, hogy több lelettípus, a bronz zablapálcák, tőr- és késtokok - mint pl. a kakasdi (Tolna megye) - a legszorosabb kapcsolatban állnak a kaukázusi Pontus-vidéki népekkel etnikailag is és kulturálisan is.

Ehhez a korszakhoz köthető a Csongrád-Felgyőn talált két sír, de ide tartozik a csong-rád-vendelhalmi lelet is.267 A határhoz közelebb eső lelőhelye Tápé-Lebő, ahol az előkerült 5 nyújtott csontvázas temetkezés a kimmerek késői hagyatékát jelzi.268 Valószínűsíthető, hogy a solt-paléi telepen talált sír is - pszeudovillanova típusú urnáival - ezt a kort képviseli. Ide tartozik a solt-paléi Kása Szabó-tanya 19., 21., 24. és 36. gödrének anyaga, amely omphaloszos csészéivel, kannelúrás táljaival a füzesabonyi sírok anyagához áll közel. A gödörnek leírt jelenség sír is lehetett. Az biztos, hogy vékony uralkodó réteg vehette birtokba az Alföld területét az i. e. VIII. századtól kezdődően, és az őslakosság hagyatékát a hosszú ideig élő gávai elemek mutatják.

A szkíták az i. e. VI. század első felében indulnak ki Kaukázus-vidéki központi szállásaikról, és két hullámban érik el a Kárpát-medencét. Sulimirski az első hullámban érkezőket i. e. 550-re, a késői hullámot a VI. század végére teszi. Többségükben ezt a felfogást vallották a szkíta korral foglalkozó magyar kutatók is: Marton Ferenc, Tompa Ferenc, Bottyán Árpád, Fettich Nándor és Párducz Mihály. Területi elterjedés alapján Fettich Nándor269 erdélyi, dunántúli és Tisza-vidéki csoportot különböztet meg, mely utóbbihoz a dél-alföldi leletek is tartoznak. Bottyán Árpád erdélyi, alföldi és nyírségi (kustánfalvi) csoportok elkülönítését látta indokoltnak.270 Az alföldi csoporton belül a három fejedelmi lelet alapján zöldhalompusztai, tápiószentmártoni és gyomai csoportot különböztet meg. Legkorábbi a zöldhalompusztai csoport, és északról délre, illetve a Maros mentén érkeznek a szkíta törzsek a Dél-Alföldre. Erdélyben a Hérodotosz által említett nép, az agatirszok 600 körül éltek a területen, és őket a szkíták igázták le. A gyomai csoport Békés és Csongrád megyék területét öleli fel, és egy-egy fejedelmi sír egyben egy-egy törzsi központot is jelöl. A kutatás ezt annyiban támogatja, hogy a fejedelmi leletek környékén nagy temetők fekszenek. Így van ez pl. a gyomai Egeihalmon, ahol szkíta köznép volt eltemetve, elkülönítve a fejedelmi síroktól. Tápiószelén is több száz sírós temetőt tártak fel, és Tápiószentmártoni szinte körülveszik a köznépi temetők.271

Gazdapusztai Gyula azt az álláspontot képviselte, amelyet Artamonov, és szerinte Erdélyben a Noa-kultúra, trák-hallstatti keverék nép élt, Magyarországon pedig a gávai kultúra, és csupán a szkíta hatás ért el hozzánk. Nem települtek le a Kárpát-medencében, de szoros kapcsolatban álltak a szkítákkal, különösen azután, amikor a VI. század végén a szkíta törzsek leigázták Dobrudzsát, és így megteremtődött a szkíta befolyás a Déli-Kárpátok mentén. Gazdapusztai Gyula nem fogadta el a szkíta provincia önálló létét, mert szerinte a szkíták törzsi szervezete nem volt olyan magas fokú, hogy vazallus államszerkezetre lehessen gondolni. A szkíta fejedelmi leleteket a Pontus vidékéről származtatja ő is, amelyekhez kereskedelmi úton jutottak.272

Gazdapusztai Gyulával ellentétben Párducz Mihály felfogását fogadom el, aki a gyomai csoport helyett egy Tisza-Maros-csoportot vesz fel, és a vékony szkíta vezető réteg bevándorlását a szentes-vekerzugi temető alapján bizonyítja. A négykerekű, két lóval vontatott kocsitemetkezés, a gazdag fémleletek feltétlenül az i. e. VI. század első hullámaként betörő szkíták hagyatékát őrzik, de a többféle temetkezési rítus azt is jelzi, hogy a korábbi őslakosság továbbél a vékony megszálló réteg uralma alatt.273

Hódmezővásárhely területére a második hullámban érkeztek a szkíta hódítók. Eudoxosz adataiból i. e. 368-365 közé tehető az időpont, ekkor az egész Alföldet megszállják. Ennek a korszaknak az anyagi kultúráját őrzi a vásárhelyi határban a legnagyobbrészt feltárt temető Kishomokon, Kovács Jenő egykori tanyáján, amely ma a Lenin Tsz központjában húzódó dombháton található.274 Ezen a dombháton a bodrogkeresztúri kultúra temetője és a badeni nép telephelye is otthagyta emlékeit. A feltárásokat még Móra Ferenc indította el 1925-ben, ezt folytatta Párducz Mihály 1938-ban, Gazdapusztai Gyula 1963-ban.275 A temető területére a kelták is temetkeztek, viszont az ásatásoknál a különböző korú leleteket folyamatos számozással látták el.

A szkíta kori sírok háromféle temetkezési rítust mutatnak: 1. csontvázas, nyújtott temetkezés. Ide sorolhatók a 2., 3., 5., 6., 8., 9., 10., 13., 21., a Gazdapusztai Gyula által megjelölt 8., 9. sírok. Az irányítások nagyon szétszórtak, délkelet-északnyugat a fő irány. 2. Zsugorított csontvázas temetkezésű a 15., 17., 20., 26., Gazdapusztai Gyula jelölése szerint az 1. és 3. sír. 3. Hamvasztásos urnás temetkezés a 14., 16., 18., Gazdapusztai Gyula ásatásából a 2., 4., 5., 6., 7. sír, és szórthamvas volt a 16. sír, ahol a fedetlen tálba és mellé helyezték el a csontokat. Összesen 27 szkíta sír került elő a bolygatottakkal együtt, ami csupán a temető kis hányadát jelenti. Annak jellemzésére, hogy milyen mellékleteket tartalmaznak a rítusukban eltérő sírok, egy-egy sírt bemutatunk:

2. sír: Mélysége 75 cm, északnyugat-délkeleti irányítású, női csontváz, kissé bolygatva. Mellékletek: 1. A jobb medencelapátnál behúzott peremű tál feküdt. 2. A tál fölött fazék volt 4 bütyökkel. 3. A fazék alá őrlőkő töredékét helyezték. 4. A fazék fölé magas fülű bögrét tettek (32. kép). 5. A medence alatt 2 bordázott orsógomb feküdt. 6. Mindkét csuklón lapos huzalból kalapált, hegyesedő végű, rongált bronz karperec volt. 7. A bal kézen levő karperec fölött sárga színű gyöngyök hordó formájú kék gyöngyökkel váltakoztak, ez is valószínűleg karperec lehetett. 8. A bal kulcscsont fölött vasfibula töredéke feküdt. 9. A nyakban két üveggyöngy függött, inkább amulettként, mint nyakdíszként.

16. sír: 75 cm mélyen, kerek sírgödörben urnás temetkezés. 1. 34 cm magas, villanova típusú urna. 2. Az urnát lefelé fordított, behúzott peremű tál borította. 3. Az urna mellett behúzott peremű, szürke tál feküdt, benne hamvak. 4. A tálban heggyel kifelé álló, 33 cm hosszú, köpűs vaslándzsa (33. kép). 5. Erre merőlegesen feküdt egy másik, 45 cm hosszú vaslándzsa. 6. Az urnával egy szintben, de kissé távolabb 4 bütykös, virágcserép alakú edény állt. 7. Mellette magas fülű, szürke bögrét találtak. 8. Az urna alatt kettős csonkakúpos orsó volt. 9. Az urna és a harmadik tál között 19 cm hosszú vaskés feküdt. 10. Az urna a kalcinált csontok között átfúrt fenőkövet és 10 cm hosszú, csontnyelű vas-kést tartalmazott.

26. sír: 80 cm mélyen, jobb oldalára zsugorított, délkelet-északnyugati tájolású csontváz. 1. A medence mellett behúzott peremű tál. 2. A térd előtt virágcserép formájú bütykös edény.

A bemutatott sírok közül a 2. és a 16. a rítus leggazdagabb sírjait példázza, míg a zsugorítottan eltemetettek igen szegényesek, 1-2 melléklettel rendelkeznek. Lehetséges, hogy a 16. sír kettős sír, amelybe a nő mellé egy férfit is temettek. Erre vall a fenőkő és a csontnyelű kés. Bár a rítus különböző, a közös vonások közöttük kimutathatók. így mindhárom rítusból ismert a behúzott peremű tál, amelynek korongolt és durva változata egyaránt előfordul a nyújtott (2., 9., 10.), a zsugorított (26.) és az urnás temetkezések mindegyikében. Közös a magas fülű, korongolt, szürke bögre, amelyet szkíta formának tartanak. Korai példányai megelőzik a kelta törzsek által a Kárpát-medencébe hozott, korongon készült edényeket, így a fazekaskorong használata a szkítákkal kerül hazánkba.276 Közös a virágcserép alakú bütykös edény, amely ősi forma, és a rézkor késői szakaszára volt jellemző, mint itt is. Feltétlenül az őslakosság hagyatékát őrzi a villanova típusú urna, amelynek előzményeit a Hallstatt B-C keltezésű példányokon már láttuk, és a preszkítáknál is megtalálható. A behajló peremű tál durva változata is helyi tradíciókra vezethető vissza. A virágcserépforma előzményeire a Hallstatt B dalai csoportjából vannak analógiák. Ha a kishomoki temetőt összevetjük más területek temetőivel, a tendenciák megegyeznek. A szentes-vekerzugi temetőben a nyújtott csontázas típus 43,9 %-ban, Kishomokon 46,7 %-ban, Békéscsaba-Fényesen 38 %-ban van képviselve. A formák is közösek, a virágcserép-, illetve hordóforma a zöldhalompusztai és a kustánfalvi csoportra is jellemző. A magas fülű bögre mindhárom területen a leggyakoribb. A Körös-Maros területén a csontvázas rítus az uralkodó, és ez az Erdély felőli szkíta bevándorlás egyik bizonyítéka. A kishomoki temető korát i. e. 350-250 közé keltezzük.

Kishomokon nemcsak a Lenin Tsz az egyetlen szkíta lelőhely. Kocsis Illés 1. sz. dűlőjéből is ismerünk egy zárt leletet, amely behúzott peremű tálból és magas fülű bögréből állott. Hozzátartozott egy éles hasasodású urna és a szkítákra jellemző kúpos, spirális ezüstfüggő. Ez a temetkezés a késő szkíta korra utal urnás rítusával.277

1955-ben a Csomorkányi út mentén, a Kmoskó-féle gyümölcsösben, 1 m mélyen fekvő csontvázas sírból egy magas fülű szkíta bögrét ajándékoztak a múzeumnak.278 A Héja-és a Mátyáshalom közötti parton, a Kmoskó-féle lelőhely közelében ember- és lócsontokat találtak, így ott is nagyobb temetővel lehet számolni. A Fehér-tó partján (az orosházi határban) szkíta kori települési központ volt. Itt is előkerült egy zsugorított csontváz, lábánál magas fülű bögrével.279 A közelében levő tanyából faültetéskor több villanova típusú urna, jellegzetes kék-fehér szemes szkíta üveggyöngy került elő, amely szintén nagyobb temető helyét feltételezi. A tó partjától délre, a határ nyugati szögletében, Fejes Zoltán földjén (Puszta 46. sz. alatt) több kiszántott sírt jelentett Olasz Ernő, sőt 1948-ban kisebb hitelesítő ásatás során három sírt fel is tártak. Mindhárom zsugorított temetkezési rítust követett. Szokatlan jelenség volt a 2. sírban a fej körül elhelyezett 3 darab, lapjára fordított homokkő lap, 37 X 29 X 5 cm méretben. A 3. sírban őrlőkő feküdt. Orsógomb két sírban is előfordult; a magas fülű bögrék és a tál alapján a temető a késő szkíta időbe sorolható, és a La Téne II-ig tart.280

Rárósról egy kis méretű réz nyílcsúcs került elő szórványként.281 Feltűnően gazdag szkíta leletekben a Fehér-tóhoz közel fekvő Kardoskút. A Rostás-tanyán282, a kardos-kúti állomástól keletre két szkíta gödröt ástak ki, de ettől 300 m-re szintén keletre, a dombháton, a Menezdorf-tanyán is megtalálta településüket Olasz Ernő.283 Kardoskúton, Orovecz Ferenc (Puszta 913. sz.) tanyáján zsugorított csontváz mellől magas fülű bögre került elő.284 A Sós-tó nyugati partján a Sóshalom melletti villanova típusú urna ugyancsak a szkíta korra utal.285 A Sós-tó fenekén286 ugyanúgy megtalálhatók a szkíta korból származó cserepek, mint ahogyan azt a Fehér-tónál is megfigyelték. Ez a jelenség azt jelzi, hogy a két tó a szkíta korban még nem volt elszikesedve. A Rostás-téglavetőn, az Úttörő Tsz területén Olasz Ernő 4 szkíta gödröt tárt fel szegényes leletanyaggal.287 Telepjelenséget észlelt a Puszta 693. sz. mellett is. Párducz Mihály a sok lelőhely alapján nagyobb, 3 évig tartó ásatási kampányt végzett Király Jolán tanyája közelében, a Rákóczi Tsz területén.288 1967-ben 3 munkahelyen kutatott, és sok szabálytalan gödröt talált. A legfeltűnőbbek a vassalakos gödrök voltak, és az elszórtan, 30-40 cm mélyen fekvő edénycsomók, amelyek 2-3 edényből származtak. A szabálytalan alakban előkerült paticsrögök a szkíta lakóház formájának megállapításához elégtelenek voltak, míg végül az 1968. évi ásatás a 23 hulladékgödör mellett meghozta az első hiteles lakóháztípust is. A szkíták háza ledöngölt alapú négyszög volt, körben cölöplyukakkal, amiből vessző-fonatos házra következtetünk, melyet sárral tapasztottak.289 Az ásatás ismét több edénycsomót hozott felszínre, de ezekre egyelőre nem tudunk magyarázatot adni. A telepen sírok is feküdtek. A 13. sírban két őrlőkő közé helyezett magas fülű bögre állott, amelyet az ásató, Párducz Mihály jelképes sírnak vélt. Egy gödörben felnőtt és gyermek csontváza együtt került eltemetésre. Mellettük behúzott peremű tálak feküdtek. A gödör alján 3 korongon készült korsó és egy kettős csonkakúpos urna volt. Az edényeket a kettős csontvázas temetkezéstől vassalakréteg választotta el. Ez a lelőhely arra utal, hogy a késő szkíta kori lakosság letelepült életmódot folytatott. A sok őrlőkő a fejlett gabonatermesztést jelzi, de az állatcsontok alapján inkább az állattartásra - lóra, szarvasmarhára - alapozott gazdálkodás a jellemző. A telepeken élénk ipari tevékenység folyhatott, erre utal a salak mint a vasfeldolgozás terméke. A kovácsműhelyek mellett nagy fazekasműhelyek is működtek, mert a legtöbb helyen nagy tömegben maradtak utánuk edények töredékei.

A letelepült szkíták kénytelenek voltak ellenállni az elkövetkezendő kelta hódításnak, és tovább itt élve legeltették csordáikat, szántották földjeiket. Nem véletlen, hogy a szkíta települések Hódmezővásárhely keleti részén sűrűsödnek. Ez leginkább sztyeppi jellegű vidék volt, legelőkben gazdag, és a bő erekkel táplált terület kiválóan biztosította az állattartáshoz a legelőszükségletet. Az is törvényszerű, hogy erre a területre mindig állattartó népek települtek. így történt ez a szarmata korban, a korai Árpád-korban és a középkori községek elpusztulása után a kialakuló tanyatelepülési rendszerben.

 

6. A kelták

Európa mediterrán része már több mint 1200 éve városi kultúrában élt, amikor a keltákkal hazánk területe is a történeti kor küszöbére érkezett. A Dunántúlon ezt megelőzően a hallstatti kultúra különböző csoportjai, majd az illír nyelvet beszélő pannonok éltek. A Dél-Alföld területén a szkíták uralma alatt békés földművelő és állattartó foglalkozást űzött a lakosság. Ezt a nyugalmat bontotta meg a kelta törzsek nyugat felől történő behatolása. Nevükhöz fűződik az újkőkori technikai forradalom után az újabb technikai kiugrás, amely a vaskultúrát általánosította, és megvalósította a tömegtermelést a szerszámokban és a kerámiában egyaránt. A kelták révén szinte egész Európát behálózó kereskedelem alakult ki, amelyet az ismétlődő hódítások révén egyre nagyobb területre terjesztenek ki, de végső céljuk, a központi politikai hatalom létrehozása - a törzsek széthúzó érdekei miatt - nem jöhetett létre.290

A kelták kelet felé vonulása - Pompeius Trogus, az i. e. I. században élt történetíró szerint - 388-387 között kezdődött meg a Rajna vidékéről, túlnépesedésük következtében. A Duna mentén haladó első hullám a Kisalföldet szállta meg először. Ezt az időszakot La Téne A-val (a továbbiakban LT A) jelölik.291 A második hullám a Görögországot lerohanó, szintén rajnai törzshöz fűződik, és előrenyomulásuknak az i. e. 279. évi delphoi vereség vet véget. Ekkor, i. e. a IV-III. század fordulóján érkeznek el a Dél-Alföldre. Ez a hullám áramlik be Erdélybe a Maros mentén. Ezt középső kelta időszaknak nevezzük. A leletek arra utalnak, hogy az Alföld területén a szkíta uralom még töretlen, és inkább átvonuló hadakkal kell számolni, illetve a vereség után visszaözönlő, e területen megrekedt katonákkal. A 3. hullám i. e. 250 körül indul el a Duna-könyöknél már állandósult kelta uralomból. Ez alkalommal özönlik el az Alföldet, átvéve az uralmat a szkíták fölött. A hódító nép győzelmét a kiváló minőségű, különlegesen edzett, nagy szilárdságú kékvasnak köszönhette, valamint erős törzsi szervezetének. A történetírók társadalmukban két réteget írnak le: az előkelőket és a köznépet. A törzs egynegyedét a harcosok alkották, mintegy 10% volt a vezető típus, főleg nők. A többiek a köznéphez tartoztak. A hódítás nyomán az elfoglalt terület népességéből anbaccatus lett, amely a későbbi római clientura intézményéhez hasonlított. Ezek dolgoztak a nagy gazdaságokban, műhelyekben, s ellátták a hadjáratokkal összefüggő, sokrétű segédcsapati szolgálatot.

Hódmezővásárhely területe bővelkedik kelta lelőhelyekben mind a temetőket, mind a településeket illetően. A legkorábbi leletek az LT C/1. idején jelennek meg, ezt a kort a solt-paléi Katona István halma képviseli, ahol Párducz Mihály végzett ásatásokat.292 Az ásatás során előkerült sírok több népcsoporthoz köthetők (kelták, germánok, korai avarok), és középkori temetkezések is voltak köztük. A kelták közé sorolható az 1., 2., 4., 7., 8., 11., 15., 17., 18., 21., 24., 26., 28., 29., 31. és 34. sír. Ezek közül 3 hamvasztásos, a többi zsugorított csontvázat takart észak-északnyugat-dél-délkeleti irányítással.

Női sírra a 27. sír a legjobb példa. A csontváz 85 cm mélyen feküdt észak-északnyugatidél-délkeleti tájolással. Mellékletei voltak: 1. A nyak körül 75 szem kettős csonkakúp alakú sárga és 8 szem karika alakú kék üveggyöngy képezte a nyakéket. 2. A jobb könyök mellett 2, a jobb térd mellett 1, a fenekén omphaloszos edény feküdt. 3. A jobb és a bal lapockán fibulapárt találtak, amely a lepelszerű ruhát fogta össze, bronzlánccal összekötve. A medence fölött feküdt a harmadik, duxi típusú fibula, lánccal összekötve az előbbi párral. Ez a fibulaviselet egészen kivételes a kelta korban. 4. A bal alsó és felső karon vas karperecet találtak.

Férfisírra utal az 1. szegletes sírgödör, amelyben a csontváz 45 cm mélyen feküdt kinyújtóztatva, dél-délkelet-észak-északnyugat irányban. Mellékletei: 1. A mellkas bal oldalára csúszott mellcsont alatt vasfibula feküdt. Hasonlót találtak a jobb oldalon is. A felsőruházat közel állt a női viselethez. Diodórosz szerint kedvelték a pompát, a színes, lenanyagból készült textíliát. A férfiak nadrágot hordjak (braches) és bőr lábbelit viseltek. Az áll alatt talált vas sodronytekercs a jobb oldali fibula tartozéka lehetett. 2. A jobb oldalon, a könyöktől a térdig, hegyével a láb felé téve vaskard feküdt. 80 cm hosszú, egyenes, kétélű, 5-6 cm széles, hosszából 12 cm a nyélnyújtványra esik. A kardot vaslánccal kapcsolták az övhöz, amely bőrből lehetett. Diodórosztól tudjuk, hogy a kelták a kardot a jobb oldalukon viselték, a pallos 80 cm hosszú volt, és lánccal erősítették az övhöz. A vastokot gyakran díszítették vésett, delfinszerű állatokkal. A férfiak jellemző támadófegyvere volt a széles, levél alakú vaslándzsa, amelyhez 2 m hosszú fanyelet erősítettek.

A hamvasztásos sírokra a 34. sír a jellemző. 90 cm átmérőjű gödörben, 95 cm mélyre, a gödör aljára helyezték a nagy urnát, mellé egy kisebbet, valamint két, tál formájú edényt. A csontok alatt és mellett kalcinált embercsontok és egy halomban disznócsontok feküdtek. A disznó kultusza néha teljes állattal, többször csak húsáldozattal jelentkezik. A keltáknál a disznó a halál állata, és ezért a disznó kultusza nagyon elterjedt. A nagyobb urnából bronzfibula került elő, visszahajló, gombos, lapos lábát gondosan poncolták.

A sírba tett használati tárgyak miatt Lucanus úgy látja, hogy a kelta hitvilág a lélek továbbélését mutatja a másvilágon. Szerinte a hosszú élet közepe a halál. Ez olyan túlvilági elképzelésre vall, amely szerint a halott teste a másvilágon is  továbbfolytatja az életet.

A másik nagyobb temető Kishomokon, Kovács Jenő tanyáján került elő.293 A leggazdagabbnak a 23. sírt ítélték az 5 hamvasztásos sírból, mely 45 cm mélyen feküdt. Az urna 29 cm magas, vörösesszürke, korongon készült (35. kép). Tállal fedték, mely szintén kézzel formált volt, durva kivitelben. Az urnában csontnyelű, homorú élű, jellegzetes La Téne-kés volt. Alatta két, egymásra helyezett, köpűs vaslándzsát találtak. A tálból kalcinált embercsontok, vaskés hegye összehajlítva, egymásra hajló vas karperec töredéke és két vasfibula került elő.

A késő kelta korban gyakori a fegyverek összehajlítása. Égi, másvilági elképzelés áll a rítus mögött. A tűzben megtisztított lelket szél viszi a „mennybe". A Kishomokon feltárt sírok csupán a temető egy részét képviselik. A 23. sír fibulája alapján a kósdi és a Katona István-halmi 3. sírból előkerült darabbal egy időbe datálható, a 19. sír táljának pedig a szőregi temetőben van analógiája. A rítusban a csontvázas temetkezés az idősebb, a hamvasztás a La Téne végén jelenik meg. A kishomoki temetőben a hamvakat vagy edényben helyezték el, vagy körülötte szétszórták.

Biztosan sírból származik a székkutas-sóshalmi homokbányából előkerült csontvázas lelet.294 Nyújtottan, hanyatt feküdt, koponyája délkelet felé nézett. A térd magasságában, a jobb oldalon sima lignit karperec feküdt, mindkét bokán 4 dudoros bronz lábperec volt (34. kép). Találtak egy bronzláncot is, amely azonban később elkallódott. A csontváz - a bronzlánc hiánya ellenére is - a csontok alapján idősebb nőének határozható meg. A kihányt földben lapos, szürke tál töredékét gyűjtötte össze Zalotay Elemér. A területen végzett további leletmentés újabb sírt nem eredményezett, s így valószínű, hogy itt is 4-5 sírból álló kisebb temető lehetett. Érdekessége a lábperecnek, hogy a dudorok felületén szövetlenyomatok vannak. Vegyelemzése lent mutatott ki, mely sűrű szövésű volt. Elképzelhető, hogy a halottat sírlepelbe burkolták, s ennek lenyomatát őrizte meg a bronz ékszer. A nők - mint az auktorok írják - a szükségesnél több ékszert hordtak, amelyek közül az öv, a karperec, a lábperec és a gyűrű általános volt. A 4 dudoros karperec az Alföldön ismeretlen, analógiáját Apahidán találták meg.

A leggazdagabb kelta lelet Mártélyról került elő egy magyar típusú övcsattal.295 Reitinger osztályozása szerint a piramis formájú, félkörös záródású lánc hátoldalát szap-ropelittel töltötték ki. Ez a típus Cseh- és Morvaország területén általános, de a mártélyi példány szögletesebb, közepén megvastagszik, és a végénél gyűrű formájú bemélyedés van. Ez teszi magyar típussá, amely átmenetet képez a csehországi példányok között. A sír magányosan feküdt kelet-nyugati tájolással, függő, gyöngyök és bronzkarikák tartoztak hozzá. A vásárhelyi kelta sírok közül ez az egyetlen, amely biztosan vezető réteghez tartozott. A sír az LT C második felére datálható.

A területen sok a szórványlelet. Téreháton Dezső Lajos kertészetéből, a régi Szegedi utat összekötő dűlőút mentén két edény került elő, amelyet iszapolása és kivitelezése alapján az LT korhoz kötött Banner János.296 A kotacparti Balogh-tanyában építési munka során a homokbánya területén is edényt találtak, amely az LT C-re jellemző.297 A gorzsai Gatyás-érről még 1892-ben került egy sírlelet a gimnázium gyűjteményébe, amelyet edénye és lánca alapján az LT C/l-be lehet keltezni.298 Szőlőhalmon 299 egy kettős csonkakúpos, kihajló peremű urnát találtak, amely a kishomoki Kovács Jenő tanyáján talált leletekkel mutat egyezést. Fürkehalomról300 egy LT-bronzkés és agyagkorsó került elő az 1884. évi ásatásból, amely szintén a keltákkal hozható kapcsolatba. Aranyágon301 a katolikus plébánia földjén a kis méretű, erősen vállasodó urna is LT-formát mutat. Fecskésen302 grafitos díszű edénytöredékeket ástak ki. A mártélyi gátőrház területén 1958-ban végzett ásatás során korongolt, késő LT korba sorolható, telepről származó kerámia került elő. A gödör anyagában grafitos cserepek is voltak.303 Ismeretlen lelőhelyről őrzött a gimnázium gyűjteménye egy magas fülű LT-edényt.304 Szórványlelet a múzeum kéküveg, magas technikájú karperece, amely importból származik (III. kép).

Megszaporodtak a kelta leletek a vásárhelyi határ északkeleti részén is. A Fehér-tó partján nagyobb kiterjedésű kelta telep fekszik, és gödrei gazdag anyagot tartalmaznak a kelta kor legkésőbbi szakaszából (LT D).305 Az Aranyad-eret kísérő dombháton, Király Jolán (Puszta 693. sz.) tanyáján szintén nagy kiterjedésű telep van. Az elvégzett hitelesítő ásatás kelta gödröket tárt fel, benne grafitos töredékekkel.306 Fejes Zoltán (Puszta 46. sz.) tanyáján a szkíta cserepek mellett LT koriak is voltak.307 Kardoskúton a Menez-dorf-tanyán grafitos csöbör töredékeit találta meg Olasz Ernő fésűs dísszel.308

Az utolsó kelta hullám i. e. 88-ra tehető. Scipio Asigenus legyőzte a szkordiszkuszokat, akiknek uralma erre a területre is kiterjedt, és a Szerémség területére vonultak vissza. A Dél-Alföld területén azonban továbbra is jelentős kelta telepek maradtak. Ebben az időben Burebista súlyos csapást mért a keltákra, legyőzte a szkordiszkuszokat, majd a kritasírosok birtokát foglalta el. Ezzel a korszak nagy erősségei, földvárai a támadás áldozatául estek. Terjeszkedésük Burebista halálával megszűnik, a központi hatalom széthullik.

A kevés föltárás miatt keveset tudunk a kelták településéről. A törzsi központok, az oppidumok az i. e. II. században fejlődnek naggyá, s a terület hatalmi és gazdasági központjai lesznek. Földvárral megerősített oppidum Csongrád és Donát táján lehetett, mindkettő bronzkori eredetű, és ezt használták föl, illetve építették át kelta központtá. A vásárhelyi határra a kis falvak, a vicusok a jellemzők, kis méretű, legtöbbször földbe süllyesztett LT-házakkal. A családoknak nincs állandó földterületük, és Appianus szerint sokan közülük mezei tanyán laknak. Julius Caesar több helyen említi a falusias településű keltákat sok tanyájukkal. Ez a települési rendszer a téli-nyári szállásos gazdálkodással függ össze.

A kelta törzsek művelődése - mint az említettekből láttuk - eljutott a civilizáció határára, amit önálló pénzverésük is bizonyít. A nagy törzsi központoknak - szinte mindegyiknek - önálló pénzverése volt, ahol Philipposz, makedón király pénzeit utánozták. A hódmezővásárhelyi határból pénz még nem került elő, de Szeged belvárosában találtak egy rossz minőségű ezüstpénzt, előlapján torzult fejjel, hátlapján lóval.309 Szeged-Felsőközponton dáciai kultuszú barbár pénz került elő, amelynek előlapján férfiarc, hátlapján vágtató paripa látható. Rendkívül érdekes a Vésztőn előkerült, füllel ellátott bronzlap,310 amelyen kezdetlegesen karcolt lovas alak látható. Pénzverő eszköznek, verőtőnek gondolják.

 


Lábjegyzetek:

  1. Zalotay Elemér: Csongrád vármegye őskori települése. SZD, 1932. 49. (A továbbiakban: Zalotay 1932.)
  2. A Hód-Mező-Vásárhelyi reformált főgymnasium értesítője. 1895-1896. 80-82., 1896-1897. 76., 1897-1898. 90-92., 1898-1899. 85., 1899-1900. 108., 1900-1901. 75-77., 1903-1904. 72., 1904-1905. 135., 1905-1906. 121., 1906-1907. 81., 1908-1909. 131., 1926-1927. 15.; Futó Mihály: A Hódmező-Vásárhelyi Ev. Ref. Főgymnasium története. Hódmezővásárhely, 1897. 392-405.
  3. Szeremlei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története. I-V. Hódmezővásárhely, 1900-1913. I. 181-239.
  4. Banner János: Hódmezővásárhely története a honfoglalás koráig. A legrégibb időktől a bronzkor kialakulásáig. Szeged, 1940. (A továbbiakban: Banner 1940/c.)
  5. Banner, J.: Das Tisza-Maros-Körösgebiet bis zur Entwicklung der Bronzezeit. Szeged, 1942.
  6. Banner János: Az első alföldi paleolit lelet. SZD, 1936. 1-7.
  7. Grbic, Miodrag: Paleolitska nalazista kod Subotice i Kragujevca. Beograd, 1950. 343-344.
  8. Dobosi Viola: Új felső paleolit telep az Alföldön. AÉ, 1967. 184-193.
  9. Vértes László: Az őskőkor és az átmeneti kőkor emlékei Magyarországon. Bp.,  1965. 200. (A továbbiakban: Vértes 1965.)
  10. Dobosi, V.: Mesolithische Fundorte in Ungarn. Aktuelle Fragen der Bandkeramik. Székesfehérvár, 1972. 39-50.
  11. Roska Márton: Erdély régészeti repertóriuma. I. Őskor. Kolozsvár, 1942. Szitabodza (Sita): 275-277. Herkulesfürdő (Báile Herculane): 105.
  12. Vértes 1965. 217.
  13. Trogmayer O.: Körös Gruppe - Linienbandkeramik. Aktuelle Fragen der Bandkeramik. Székesfehérvár, 1972. 1. a-c. (A továbbiakban: Trogmayer 1972.)
  14. Csalog J.: Zur Frage der Körös-Gruppe in Ungarn. AAr, 1965. 21. (A továbbiakban: Csalog 1965.)
  15. Kutzián Ida: A Körös-kultúra. Bp., 1944. (A továbbiakban: Kutzián 1944.)
  16. Arandjelovic, A.-Garasanin, D.: Starcevacka kultura. Ljubljana, 1954.
  17. Trogmayer O.: Die Hauptfragen des Neolithikums der ungarischen Tiefebene. MFMÉ, 1968. 11-12. (A továbbiakban: Trogmayer 1968/b.); Trogmayer, O.: Beitráge zur Chro-nologie des Neolithikums auf detn Mitteltheissgebiet. Studia Zvesti, Nitra, 1969. 467-480. (A továbbiakban: Trogmayer 1969/a.)
  18. Banner János: A kopáncsi és kotacparti neolitikus telepek és a tiszai kultúra III. periódusa. SZD, 1932. 1-31. (A továbbiakban: Banner 1932.)
  19. Banner, J.: Die Ethnologie der Köröskultur. SZD, 1937. 32-49. (A továbbiakban: Banner 1937/a.)
  20. Kutzián 1944. 97-98.
  21. MNM Adattár XVI. 239/1967.
  22. Szőnyi Benjámin: Hód-Mező-Vásárhelynek „hollétéről és régi dolgairól". Verses krónika. AÉ, 1872. 59-60.
  23. Banner 1940/c. 23.
  24. Uo.
  25. Zalotay 1932. 63.
  26. Banner János: Ásatások a hódmezővásárhelyi határ batidai és gorzsai részében. SZD, 1933-1934. 253.; Banner, J.: Dergepidische undslawische Friedhofvon Hódmezővásárhely-Gorzsa. MAG, 63. 1933. 376.
  27. Banner 1937/a. 47.
  28. Gazdapusztai Gyula: A Körös-kultúra lakótelepe Hódmezövásárhely-Gorzsán. AÉ, 1957. 3-13. (A továbbiakban: Gazdapusztai 1957/a.)
  29. Banner 1940/c. 23.
  30. MNM Adattár III. 1960/113.
  31. Banner 1932. 8-10.
  32. Uo. 10-13.
  33. Banner János: A hódmezővásárhelyi Városi Múzeum Régészeti Osztályának első öt éve. Szeged, 1934. 10.
  34. Uo. 33.
  35. Banner János: A hódmezővásárhelyi Városi Múzeum ásatásai 1937-ben. SZD, 1938. 191-200. (A továbbiakban: Banner 1938.)
  36. Banner János: Ásatás a hódmezővásárhelyi Kotacparton. SZD, 1933-1934. 54-73. (A továbbiakban: Banner 1933-1934/b.); Banner János: Ásatás a hódmezővásárhelyi Kotacparton. SZD, 1935. 97-120. (A továbbiakban: Banner 1935/a.)
  37. Banner János: A hódmezővásárhelyi Városi Múzeum ásatásai 1935-ben. SZD, 1937. 65. (A továbbiakban: Banner 1937/b.)
  38. Török Gyula: Kőkori telep a hódmezővásárhelyi Hámszárító csárda helyén. SZD, 1935. 138.
  39. Banner 1940/c. 23.
  40. MNM Adattár 78. H 11/1954.
  41. Uo. 78. H 11/1954.
  42. Uo. 85. K III/1953.
  43. Kutzián 1944. 113.
  44. MNM Adattár X. 237/1961.
  45. Uo. 411. SzVII/1950.
  46. Kalicz Nándor: Tiszazug őskori települése. RF, 1957.
  47. Gazdapusztai 1957/a. 8. . Hartyányi Borbála-Nováki Gyula: Gabonalenyomatok a Körös-csoport edényein. MFMÉ, 1971-1972. 6-7.; Hartyányi Borbála-Nováki Gyula-Patay Árpád: Növényi mag- és termésleletek Magyarországon az újkökorszaktól a XVIII. századig. Mezőgazdasági Múzeum Közlönye, Bp., 1967-1968. 9. (Utóbbi a továbbiakban: Hartyány MSTováki-Patay 1967-1968.)
  48. Bökönyi Sándor: A maroslele-panai neolitikus telep gerinces faunája. AÉ, 1964. 87-93.
  49. Bökönyi, S.: History of domestic mammals in Central and Eastern Europe. Bp., 1974. 22-23. (A továbbiakban: Bökönyi 1974.)
  50. Bökönyi, S.: Eine Pleistozan-Eselart im Neolithikum der ungarischen Tiefebene. AAH, 1954. 9-24.; Bökönyi, S.: Angaben zur Kenntnis der eisenzeitlichen Pferde in Mittel-und Osteuropa. AAH, 1964. 227-239. (A továbbiakban: Bökönyi 1964.)
  51. Vörös István közlése, pl. Kisköre.
  52. Gaál István: A hódmezővásárhelyi neolitkori telep gerinces maradványai. Annales Musei Nationalis Hungarici, Bp. 1931. 259-277.
  53. Gaál István: A háziasítás legkezdetlegesebb fokának bizonyítékai a tiszaparti ásatásokból. SZD, 1931. 232-234.
  54. Csalog József: Adatok az őskori bőrfejtéshez. AÉ, 1954. 163-165.
  55. Czógler Kálmán: Édesvízi kagylók Szeged vidéki régészeti leletekben. SZD, 1933-1934. 298-302.
  56. Csalog 1965. 23-24.
  57. Banner 1940/c. XXX-XXXI. t.; Hollendonner Ferenc: A kopáncsi és kotacparti telepek faszeneinek anthrakotomiai vizsgálata. SZD, 1933-1934. 303-305. Banner János: Mit adott Hódmezővásárhely a magyar régészetnek? MFMÉ, 1957. 133-150.
  58. Trogmayer Ottó: A Körös-csoport lakóházáról. Újkőkori házmodelltöredék Röszkéről. AÉ, 1966. 235-240.
  59. Selmeczi, L.: Das Wohnhaus der Körös-Gruppe von Tiszajenő. MFMÉ, 1969. 17-22.
  60. Raczky Pál: A Körös-kultúra leletei Tiszajenőn. AÉ, 1976. 171-188.
  61. Trogmayer Ottó: A Körös-csoport barbotin kerámiájáról. AÉ, 1968. 6-11.
  62. Csalog József: A legújabb kökénydombi fonatlenyomat tanulságai. MFMÉ, 1964-1965. 17-45. (A továbbiakban: Csalog 1964-1965.)
  63. Makkáy, J.-Trogmayer, O.: Die bemalte Keramik der Körös-Gruppe. MFMÉ, 1964-1965. 47-58.; Garasanin, M.: Ka hronologiji prelaza iz neolita u metalno dóba u Vojvodini i Srbiji. RVM, 1960. 197-199. (A továbbiakban: Garasanin 1960.)
  64. Zoffman Zsuzsanna: Embertani ismereteink a Körös-Starcevo-Cris-kultúrából. AÉ, 1976. 190-196.; Banner, J.: Funde der Körös-Kultur von Hódmezővásárhely-Bodzáspart. AAH, 1954. 1-8.
  65. Csalog 1964-1965. 42-43.; Csalog József: A betemetett vermekbe való temetkezés kérdése. MFMÉ, 1968. 22.
  66. Trogmayer, O.: Die Bestattungen der Körös-Gruppe. MFMÉ, 1969. 5-15.
  67. Trogmayer 1972. 71-76.
  68. Csalog József: Újkőkori idoljaink arcformájának kérdéséről. AÉ, 1957. 207-211.
  69. Makkay, J.: Die balkanischen, sog. kopjlosen Idole. Ihr Ursprung und ihre Erklarung. AAH, 1962. 1-24.; Makkay, J.: Über neolithische Opferformen. Symposium International sur les Religions de la Préhistoire, Valcamonica, 1972. 161-173.
  70. Garasanin 1960. 197-199.
  71. Milojcic, V.: Körös-Starcevo-Vinéa. Reinecke Festschrift. Mainz, 1950. 245-248.
  72. Trogmayer, O.: Bemerkungen zur Chronologie des Frühneolithikums auf dem Süd-Alföld. MFMÉ, 1966-1967. 35-41.; Trogmayer 1968/b. 11-19.; Trogmayer 1969/a. 464-480.; Trogmayer 1972. 71-76.; Makkay, J.: Die wichtigsten Fragen der Körös-Starcevo Periode. AAr, 1965. 3-18.; Trogmayer Ottó: Megjegyzések a Körös-csoport relatív időrendjéhez. AÉ, 1964. 66-86.
  73. Buttler, W.: Der donaulündische und der westische Kulturkreis der jüngeren Steinzeit. Berlin, 1938. 60-61.
  74. Childe, V. Gordon: The Dawn european civilization. London, 1927. 92-96.
  75. Tompa, F.: 25 Jahre Urgeschichtsforschung in Ungarn, 1912-1936. Bericht der Römisch-Germanischen Kommission. Berlin, 1934-1935. 29-32. (A továbbiakban: Tompa 1934-1935.)
  76. Banner 1940/c. 21.
  77. Korek, J.: Die Linearkeramik aufdem Alföld. MFMÉ, 1966-1967. 19-20.
  78. Kalicz, N.-Makkay, J.: Die Linienbandkeramik in der Grossen Ungarischen Tiefebene. Studia Archaeologica, Bp., 1977. 11-17. (A továbbiakban: Kalicz-Makkay 1977.)
  79. Uo. 18-20.
  80. Trogmayer 1972. 71-76.
  81. Nagy Katalin ásatása, Galántha Márta terepbejárása.
  82. Kalicz-Makkay 1977. 38-43.
  83. Uo. 49-52.
  84. Uo. 56-59.
  85. Saliga László terepbejárása.
  86. Garasanin, M.-Garasanin, D.: Praistorisko naselje u Crnoj Bari. RVM, 1957. 199-218.
  87. Banner János-Párducz Mihály: Újabb adatok Dél-Magyarország újabb kőkorához. AÉ, 1946-1948. 19-30.
  88. Banner János-Bálint Alajos: A szakálháti őskori telep. SZD, 1935. 76-88. (A továbbiakban: Banner-Bálint 1935.)
  89. Ismert az AVK késői különböző csoportjaiban.
  90. Kalicz-Makkay 1977. 108-109.
  91. Korek József: Neolitikus telep és sírok Dévaványán. FA, 1961. 9-26. (A továbbiakban: Korek 1961.)
  92. Hegedűs K., Goldman György, Szénászky Júlia ásatásai.
  93. Móra Ferenc: Ismeretlen típusú edény Lebőről. SZD, 1930. 159-162.
  94. Trogmayer Ottó: Ásatás Tápé-Lebön. MFMÉ, 1957. 19-60.
  95. Korek 1961. 24-26.
  96. Korek József: Leböhalmi ásatás 1950-ben. AÉ, 1958. 152-153. (A továbbiakban: Korek 1958.)
  97. Kalicz-Makkay 1977. 127.
  98. Korek József: A Tisza II. Vízlépcső területén 1964-1972 között végzett ásatásokról.
  99. A Tisza II. régészeti leletei. Szolnok, 19,73. 1-42.; Korek József: A tiszai kultúra. (Kandidátusi disszertáció.) Bp., 1973. (A továbbiakban: Korek 1973.)
  100. Csalog, J.: Das Wohnhaus ,,E" von Szegvár-Tűzköves und seine Funde. AAH, 1958. 9-14. (A továbbiakban: Csalog 1958.); Csalog József: Az újkőkorszak embere. Panoráma, Bp., 1968. 37-65. (A továbbiakban: Csalog 1968.)
  101. Banner János: Adatok a neolitkori lakóház kérdéséhez. SZD, 1929. 115-125.; Banner János: A hódmezővásárhely-kopáncsi neolitkori lakóházak. SZABK, 1929. 1-10. (A továbbiakban: Banner 1929.); Banner, J.: Beitráge zur Wohnhausfrage der Theisskultur. PZ, 1930. 184-193.; Banner János: A kökénydombi neolitkori telep. SZD, 1930. 49-158.; Banner János-Foltiny István: A harmadik ásatás a hódmezővásárhelyi Kökénydombon. AÉ, 1951. 27-34.; Banner János-Korek József: A negyedik és ötödik ásatás a hódmezővásárhelyi Kökénydombon. AÉ, 1949. 9-25. (A továbbiakban: Banner-Korek 1949.); Banner János: Agyagból készült láda a neolitikumból. AÉ, 1931. 253-257. (A továbbiakban: Banner 1931.)
  102. Banner János: Neolitikus telep a kopáncsi Kiss-tanyában. SZD, 1933-1934. 30-40. (A továbbiakban: Banner 1933-1934/a.)
  103. Gazdapusztai Gyula: Késő neolit kori telep és temető Hódmezővásárhely-Gorzsán. MFMÉ, 1963. 21-48.; Gazdapusztai Gyula: Kőkor végi mécses Hódmezővásárhelyen. AE, 1957. 211-213.; Horváth Ferenc ásatása, 1978.
  104. Korek 1958. 132-155.
  105. Tompa, F.: Die Bandkeramik in Ungarn. Die Bükk und Theiss Kultur. AH, 1929. 45.
  106. Banner, J.: The neolithic settlement on the Kremenyák hill at Csóka (Coka). A AH, 1960. 1-56.
  107. Korek 1973.
  108. Uo.
  109. Banner 1929. 1-10.
  110. Banner, J.: Ornamentierte Hausverzierungen im Neolithikum. JPEK, 1930. 122-123.
  111. Csalog 1968. 37-65.
  112. Hartyányi-Nováki-Patay 1967-1968. 11.
  113. Makkay János: A szegvár-tűzkövesi férfiszobor és „a föld és ég elválasztásának" ősi mítosza. AÉ, 1978. 174.
  114. Bökönyi 1964. 227-239.
  115. Csalog József: Tűzfúró és fúró az őskorban. MFMÉ, 1963. 3-17.
  116. Vajda, L.: Investigations on the ancient insignia of ránk. AAH, 1955. 33-51.
  117. Banner 1931. 253-256.
  118. Banner-Korek 1949.1. t. 1.
  119. Banner János-Foltiny István:   Újabb ásatás a hódmezővásárhelyi Kökénydombon. FA, 1945. 12. VI. t. 8.
  120. Kalicz Nándor: Agyagistenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. Heredi-tas. Corvina, Bp., 1970.
  121. Csalog József: A tiszai műveltség viszonya a szomszédos újkőkori műveltségekhez. FA, 1955. 227-230.; Csalog József: Újkőkori gyékénylenyomat Kökény dombról. AÉ, 1956. 183-185.; Csalog 1964-1965. 17-45.
  122. Banner János: Boros Ilona kiadatlan őskori régészeti tárgyú rajzaiból. MFMÉ, 1968. 315-323.; Banner János: A tiszai kultúra díszítőművészetéhez. MFMÉ, 1971. 239-262.; Sümegi, V.: Della Venere di Kökénydomb al kantharos dionisiaco. Atti dei VI. Congresso. Róma, III. 1966. 426-429.
  123. Banner János: A kökénydombi Vénusz. Délvidéki Szemle, Szeged, 1942. 458-463.; Banner, J.: Anthropomorphe Gefásse der Theisskultur von der Siedlung Kökénydomb bei Hódmezővásárhely (Ungarn). Germania, Frankfurt am Main, 1959. 14-35.
  124. Csalog, J.: Das Krummschwert des Idols von Szegvár-Tűzköves. AAH, 1960. 57-58.; Csalog 1958. 9-14.; Csalog József: A cernavodái idolok és a beszélő maszk. AÉ, 1976. 221.; Narr, Kari J.: Handbuch der Urgeschichte: 2. Áltere und mittlere Steinzeit. München, 1975. 181-182.
  125. Csalog, J.: Thronendes Frauenidol von Szegvár-Tüzköves. Práhistorische Idolkunst. München, 1973. 17-23.
  126. Csalog, J.: Die anthropomorphen Gefásse und Idolplastiken von Szegvár-Tüzköves. AAH, 1959. 7-38.; Csalog József: Az idolplasztika néhány kérdéséhez. AÉ, 1960. 188-194.
  127. Tulok, M.: Der Akar von Kökénydomb und der ihm angeschlossene Kreis. RDolg., 1962. 68-69.
  128. Banner, J.:  Die steinzeitlichen Klappern  von  Gleinitz und Kopáncs-Kökénydomb. Alt-schlesien, Breslau, 1931. 153-156.
  129. Banner János: A magyarországi újkökorkutatás néhány problémája. RDolg., 1960. 15-31.; Gazdapusztai Gyula: A magyar őskorkutatás néhány kérdéséről. AÉ, 1962. 6-8. (A továbbiakban: Gazdapusztai 1962.)
  130. Kutzián, I.: Das Neolithikum in Ungarn. Acta Archaeologica Austriaca, Wien, 1966. 266-268.
  131. Gazdapusztai, Gy.: Probleme in der Südalföld-Gruppe der spatneolithischen Buckelkeramik. Stud. zvesti, Nitra, 1969. 125-139.; Gazdapusztai 1962. 3-14.
  132. Pulszky, F.: Die Kupferzeit in Ungarn. Bp., 1884.
  133. Banner 1933-1934/b. 54-73.
  134. Kutzián, I.: The copper age cemetery of Tiszapolgár-Basatanya. AH, 1963. 237.
  135. Kutzián, I.: The early copper age Tiszapolgár Culture in the Carpathian Basin. AH, 1972. 202. (A továbbiakban: Kutzián 1972.)
  136. Uo. 199.
  137. Uo. 206.
  138. Uo. 200.; Banner 1933-1934/b. 54-73.; Banner 1935/a. 97-120.
  139. Banner János: A badeni kultúra emlékei Hódmezővásárhelyen. SZD, 1935. 128. (A továbbiakban: Banner 1935/b.); Banner 1940/c. 46-47.
  140. Csalog József: A rétegmegfigyelésekre alapozott őskorkutatás problémái az Alföldön. MFMÉ, 1966-1967. 45-47.; Csalog József: Adatok a badeni (péceli) nép kocsitemetkezéseihez és életformájának kérdéséhez. AÉ, 1961. 7-21. (A továbbiakban: Csalog 1961.)
  141. Kalicz Nándor: Rézkori sztratigráfia Székely község határában. AÉ, 1958. 3-6.
  142. Banner János: Újabb adatok a bodrogkeresztúri kultúra elterjedéséhez. AÉ, 1940. 18. (A továbbiakban: Banner 1940/b.)
  143. Kutzián 1972. 192.
  144. Banner 1940/c. 43.; Banner, J.: Angaben zur Frage des Domestizierens der Pferde. SZD, 1939. 165-166.
  145. Banner 1940/c. 43.; Hampel József: A bronzkor emlékei Magyarhonban. Bp., 1892. LXXVIII. t. 4.
  146. Banner János-Bálint Alajos-Párducz Mihály: A hódmezővásárhelyi református főgimnázium régiséggyűjteménye. SZD, 1937. 111. (A továbbiakban: Banner-Bálint-Párducz 1937.)
  147. Uo. 111.
  148. Kutzián 1972. 206.
  149. Saliga László terepbejárása.
  150. Goldman György: A tiszapolgári kultúra települése Bélmegyeren. AÉ, 1977. 221-233.
  151. Kutzián 1972. 166.
  152. Uo. 62-64.
  153. Uo. 210-211.
  154. Párducz Mihály: A hódmezövásárhely-kotacparti neolit telep és rézkori temető. SZD, 1932. 104-110.; Patay Pál: A bodrogkeresztúri kultúra temetői. Bp., 1961. 31. (A továbbiakban: Patay 1961.)
  155. Patay, P.: Die Bodrogkeresztúr-Kultur. Bericht der Römisch-Germanischen Kommission. Berlin, 1974. 7-8.1.1. 4. (A továbbiakban: Patay 1974.)
  156. MNM Adattár 139. H H/412.; Patay 1961. 3.
  157. MNM Adattár V. 91/68.
  158. Banner, J.-Kutzián, I.: Angaben zur Chronologie der Kupferzeit Ungarns. Bericht, Hamburg, 1958. 49-53.; Csalogovits, J.: Die neu aufgedeckte neolithische Siedlung und das kupferzeitliche Graberfeld von Kiskőrös. PZ, 1931. 102-115.
  159. MNM Adattár XXII. 376/1965.
  160. Párducz Mihály: La Téne és népvándorláskori sírok a Solt-Paléban. SZD, 1935. 169. (A továbbiakban: Párducz 1935.)
  161. Kutzián 1972. 198.
  162. Uo. 195.
  163. Olasz Ernő: Réz- és népvándorlás kori (gepida) temető nyomai a kardoskúti Dénes-tanyá-ban. Emlékkönyv hazánk felszabadulásának és az orosházi Szántó Kovács János Múzeum fennállásának 10 éves évfordulójára. Orosháza, 1955. 1-6. (A továbbiakban: Olasz 1955.)
  164. Patay Pál: A bodrogkeresztúri kultúra temetői. RF, 1970. 31-32.
  165. Banner 1933-1934/a. 33.
  166. Banner-Bálint-Párducz 1937. 112.
  167. Uo. 111.
  168. Uo.
  169. Uo.
  170. Patay 1974. 67.
  171. Banner-Bálint 1935. 88.
  172. Banner 1940/c. 62.; Banner 1940/b.
  173. Patay 1974. 36.
  174. Török Gyula: Bronzkori telep a Hunyadihalmon. SZD, 1935. 153-155.
  175. Banner 1938. 191-198.
  176. Kutzián 1972. 208.
  177. Patay 1974. 49-50.
  178. Gazdapusztai, Gy.: Chronologische Fragen in der Alfölder Gruppé der Kurgan-Kultur. MFMÉ, 1966-1967. 91-100.; Gimbutas, M.: Bronzé age culture in Central and Eastern Europe. The Hauge, 1965. 22.; Ecsedy, I.-Virágh, D.: Vorbericht über eine Untersuchung nach der Kurgane in Ostungarn. MIT, 1973. 31-35. (A továbbiakban: Ecsedy-Virágh 1973.)
  179. Banner 1935/b. 126-135.; Banner János: A bodzásparti badeni telep és a magyarországi badeni kultúra. SZD, 1940. (A továbbiakban: Banner 1940/a.)
  180. Pavuková, V. N.: Beitrag zum Kennen der Postboleráz-Entwicklung, der Badener Kultur. Slowenská Archaeologica, Bratislava, 1974.137-241.; Torma István: Adatok a badeni (péce-li) kultúra bolerazi csoportjának magyarországi elterjedéséhez. Veszprém megyei Múzeumi Közlemények, Veszprém, 1969. 91-106.; Sochacki, Zdzislav: Kultúra ceramikipromienistej w Europie. Wydawnictwa Uniwersytetu Warszawskiego, Warszawa, 1980. 77-78. A kultúrán belül külön hódmezővásárhely-bodzásparti csoportot különít el.
  181. Banner, J.: Die Péceler Kultur. AH, 1956. 135-137. (A továbbiakban: Banner 1956.)
  182. Banner 1940/c. 48-61.; Banner 1940/a.
  183. Banner 1956. 86.
  184. Uo.
  185. Uo.
  186. Párducz Mihály: Őskori és szarmata telep Hódmezövásárhely-Kopáncson. SZD, 1941. 176-177.; Banner 1956. 87.
  187. Banner 1956. 87.
  188. MNM Adattár XIX. 525/61.
  189. Banner 1935/b. 127.
  190. Banner 1938. 198.
  191. Banner János: A hódmezővásárhelyi Nagytatársánc. SZD, 1939. 106. (A továbbiakban: Banner 1939/b.)
  192. Banner 1956. 87.
  193. Korek, J.: Ein Graberfeldder Badener Kultur bei Alsónémedi. AAH, 1951. 35-51.
  194. Banner 1956. 113. XC. t. 1.
  195. Csalog 1961. 7-22.
  196. Ecsedy, I.: Übérreste einer prahistorischen Siedlung in Szeghalom. MIT, 1973. 15-18.
  197. Ecsedy, I.-Korek, J.: Vorbericht über die Ausgrabungen am Fundort Szigetcsép-Tangazdaság. FA, 1976. 188-191.; Vörös István: Szarvasmarha-áldozat a péceli kultúra pilismaród telepén. Dunai Régészeti Közlemények, MNM, 1979. 24.
  198. Bökönyi 1974. 24.
  199. Banner 1956. 89-90. LX. t. 1-2.
  200. Banner János: Badeni sírok Hódmezővásárhelyen, a Bodzásparton. FA, 1939. 13-19.
  201. Makkay János: Adatok a péceli (badeni) kultúra vallásos elképzeléseihez. AÉ, 1963. 3-16.
  202. Garasanin, M.: Period prelaza iz neolita u metalno doba u Vojvodini i severnoj Srbiji. Starinar, Beograd, 1958-1959. 19-36.
  203. Banner 1956. 86. LV. t. 38-43.
  204. Wosinsky Mór: Az őskor mészbetétes díszítésű agyagmüvessége. (Értekezések a természettudományok köréből. 20.) Akadémiai Kiadó, Bp., 1904. 51. VI. t. 1-5. (A továbbiakban: Wosinsky 1904.)
  205. Banner 1956. 86. LV. t. 24.
  206. Román, I. Pétre: Cultura Cotofeni. Editura Academiei Republicii Socialiste Románia. Bucuresti, 1976. 54.
  207. Kalicz, N.: Die Péceler (Badener) Kultur in Anatolien. Bp., 1963. 81-82.
  208. Nemeskéri, J.: Anthropologische Übersicht des Volkes der Péceler Kultur. AH,  1956. 295-314.
  209. Nemeskéri, J.: Der áneolithische und kupferzeitliche Mensch in Ungarn. Bericht über den V. Internationalen Kongress für Vor- und Frühgeschichte. Hamburg, 1958. 599-601.
  210. Roman, I. Petre-Németi, Ioan: Kultúra Baden in Románia. Bucuresti, 1978. 153.
  211. Ecsedy-Virágh 1973. 31-35.
  212. Ecsedy, I.: New item relating the Connections with the East in the Hungárián Copper Age a Marosdecsu Type Grave in Csongrád. MFMÉ, 1971-1972. 9-17.
  213. Kalicz, N.: Die kupferzeitliche Balatongruppe in Komitat Veszprém. A Veszprémi Múzeum Közleményei, Veszprém, 1969. 83-90.
  214. Kalicz, N.: Die Frühbronzezeit in Nordost-Ungarn. Bp.,  1968. 23. (A továbbiakban: Kalicz 1968.)
  215. Banner János: Újabb adatok a zóki kultúra elterjedéséhez. SZD, 1939. 77-84. (A továbbiakban: Banner 1939/a.)
  216. Tompa 1934-1935. 125-127.
  217. Banner 1939/a. 74-76.; Banner 1937/b. 51-52.
  218. Banner János: Beszámoló az 1934. évi ásatásokról. SZD 1935. 14-15.
  219. Banner 1940/c. 67.
  220. Wosinsky 1904. VI. t. 2.
  221. Gazdapusztai Gyula: Néhány Tisza menti bronzkori lelet. MFMÉ, 1957. 79-92. (A továbbiakban: Gazdapusztai 1957/b.)
  222. Banner 1938. 195-196.
  223. MNM Adattár XIV. 187/1965.
  224. Kalicz 1968. 77-78.
  225. Ecsedy István szóbeli közlése.
  226. Bóna István: A korai és középső bronzkor története Magyarországon és a Kárpát-medencében. RDolg., 1960. 45-60.
  227. Childe, V. Gordon: The bronzé age. New York, 1963. 139.
  228. Bóna, I.:   Über die Entstehung der Frühbronzezeií in der  Theiss-Maros-Gegend. AAr, 1965. 59-67. (A továbbiakban: Bóna 1965.)
  229. Bóna, I.: The cemeteries of the Nagyrév culture. Alba Regia, 1961-1962. 11-23.
  230. Kalicz Nándor: Adatok a harang alakú edények Budapest környéki elterjedéséhez. FA, 1955. 54.
  231. Bóna, L: Geschichte der frühen und mittleren Bronzezeit in Ungarn und im mittleren Do-nauraum. AUB, 1961. 3-22.
  232. Gazdapusztai 1957/b. 79-90.
  233. Kürti Béla: Újabb adatok a Dél-Alföld kora bronzkorához. MFMÉ, 1971. 29-51.
  234. Foltiny István: Bronzkori telepnyomok Hódmezővásárhely-Kökénydombon. SZD,  1941. 182-185.
  235. Kalicz 1968. 76.
  236. Foltiny István: A szőregi bronzkori temető. SZD, 1941. 1-67.
  237. Bóna 1965. 59-67.
  238. MNM Adattár 162. III.
  239. Bóna 1965. 60-61.
  240. Goldman György-Szénászky Júlia: Megjegyzések a vatyai kultúra dél-alföldi kapcsolataihoz. MFMÉ, 1971. 263-273.
  241. Bandi, G.: Die Beziehungen der südungarlándischen frühen Bronzezeit zum Gebiet der unteren Donau. MFMÉ, 1969. 51.
  242. Kovács Tibor: Adatok a késő bronzkor etyeki csoportjának kialakulásához. DDMÉ, 1962-1964. 75-86.
  243. MNM Adattár XIII. 242/1962.
  244. Uo. 298. M IV. Gazdapusztai Gyula leletmentése.
  245. Uo.
  246. Olasz Ernő: Bronzkori telep és Árpád-kori temető Orosháza határában. SZKMÉ, 1959. 207-208.
  247. Bóna, I.: Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südliche Beziehungen. AH, 1975. 105.
  248. Mozsolics, A.: Archaologische Beihange zur Geschichte der Grossen Wanderung. AAH, 1958. 156.
  249. Kemenczei Tibor: Adatok a Kárpát-medencei halomsíros kultúra vándorlásának kérdéséhez. AÉ, 1968. 159-166.
  250. Trogmayer, O.: Das bronzezeitliche Graberfeld bei Tápé. Bp., 1975. 69-75.
  251. Foltiny István: A halomsíros és a lausitzi kultúra nyomai Szeged környékén. RF, 1957. 25-27.
  252. Gazdapusztai Gyula:  Adatok Csongrád megye késő bronzkorához. Csongrád megyei Tanulmányok, Hódmezővásárhely, 1959. 17-24.
  253. MNM Adattár XV. 233/1964.
  254. Trogmayer, O.: Beitrage zur Spátbronzezeit des südlichen Teils der Ungarischen Tiefebene. AAH, 1963. 85-122. (A továbbiakban: Trogmayer 1963.)
  255. Uo. 121.
  256. Uo. 118.
  257. Uo.
  258. Uo.
  259. Banner János: Bronzleletek Hódmezővásárhely határában. AÉ, 1944-1945. 29. I. t. 7. (A továbbiakban: Banner 1944-1945.)
  260. Trogmayer 1963. 118.
  261. Banner 1944-1945. 30. XI. t. 5., XI. t. 2. 11.
  262. Uo. 33. XII-XIV. t.
  263. Banner-Bálint-Párducz 1937. 116.; Banner 1944-1945. X. t. 19., 20., 27.
  264. Párducz Mihály: A Magyar Nemzeti Múzeum ásatásai 1948-ban. AÉ, 1949. 111.
  265. Banner J. 1939/b. 93-114.
  266. Gazdapusztai, Gy.: Zusammenhange der Kulturen der Ungarischen Tiefebene und des Nordkaukasus in der Skythenzeit. AAr, 1965. 10-118.
  267. Szabó János György: A hevesi szkíta temető. Az Egri Múzeum Évkönyve, Eger, 1969. 55.
  268. Párducz Mihály: Preszkita sírok Lebőn. SZD, 1942. 150-152.
  269. Fettich Nándor: A zöldhalompusztai szkíta lelet. AH, 1928. 17.
  270. Bottyán Árpád: Szkíták a magyar Alföldön. RF, 1955. 39.
  271. Párducz Mihály:  Szkíta korunk etnikumának és kronológiai helyzetének kérdéséhez. AAH, 1968. 135-148.
  272. Gazdapusztai, Gy.: Neuere Ausgrabungen in dem Graberfeld aus der Skythenzeit von Hódmezővásárhely-Kishomok. MFMÉ, 1966-1967. 43-59. (A továbbiakban: Gazdapusztai 1966-1967.)
  273. Párducz, M.: Le cimetiére hallstattien de Szentes-Vekerzug. AAH, 1955. 1-22.
  274. Párducz Mihály: Szkíta és La Téne-kori temető Kishomokon. SZD, 1940. 79-94. (A továbbiakban: Párducz 1940.)
  275. Gazdapusztai 1966-1967. 43-67.
  276. Lengyel Irina: A fazekaskorong megjelenésének kérdése a Nagyalföldön. FA, 1964. 25-32.
  277. Párducz 1940. 94.
  278. MNM Adattár 288 H/III.
  279. Banner János:  Bronz kincslelet és egyéb megfigyelések a Hódmezővásárhely-Fehértóparton. SZD, 1942. 195-208. (A továbbiakban: Banner 1942.)
  280. Olasz 1955. 1-6.
  281. Banner-Bálint-Párducz 1937. 117.
  282. MNM Adattár 239. K/III.
  283. Uo. 246. K/III.
  284. Uo.
  285. Uo.
  286. Uo.
  287. Uo.
  288. Uo. XX. 326/1967.
  289. Uo. XI. 202/1968.
  290. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Corvina, Bp., 1971. 3-6.
  291. Maráz Borbála: A La Téne-korszak kronológiai kérdései. AÉ, 1977. 59., 61.
  292. 292. Párducz 1935. 159-169.
  293. Párducz 1940. 79-99.; Hunyadi Ilona: Kelták a Kárpát-medencében. Dissertationes Pannonicae, 2. 18. Bp., 1942.; Hunyadi Ilona: Kelták a Kárpát-medencében. Leletanyag. Bp., RF, 1957. 8. kép.
  294. Maráz Borbála: La Téne-kori magános sírok és kis temetők a Dél-Alföldről. Békés megyei Múzeumok Közleményei, Békéscsaba, 1973. 41-59.
  295. Stanczik, I.-Vaday, A.: Keltische Bronzegürtel ungarischen Typs im Karpatenbecken. FA, 1971. 22. 4/a, 4/b.
  296. Banner 1938. 195-198.
  297. Párducz, M.: Drei neue Siedlungen der Römerzeit bei Hódmezővásárhely. SZD, 1939. 171.
  298. Banner-Bálint-Párducz 1937. 120.
  299. Uo.
  300. Uo.
  301. Uo.
  302. Uo. 119.
  303. MNM Adattár 260. M/IV.
  304. Banner-Bálint-Párducz 1937. 126.
  305. Banner 1942. 195-208.
  306. MNM Adattár CSK 65.
  307. Uo. 21. H/I.
  308. Uo. 58. K/II.
  309. Tömörkény István-Harsányi János: A szegedi múzeumba került régi pénzleletek. NK, 1912. 12.
  310. Gohl Ödön: Éremleletek. NK, 1914. 19.

 

 

  
Előző fejezet Következő fejezet